Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)
1973-04-01 / 2. szám
Nemcsak a lexikonban nincs helye, kellemetlen emlék a főváros közepén is. Hiszen az ostoba jelszó: "Nem akarok katonát látni” először az Akadémia faláról pattant vissza, itt dördült el az az ágyú, mely az ellenforradalom kezdetét jelentette, itt lettek bősök a kommunisták ellen karcoló akadémikusok, ezt a falat díszítette Romanelli ezredes márvány táblája, ő volt az, aki útjába állt a vérengzőknek és megvédte a fiatal bősöket. Nincs szükség többé a tradíciókra, le kell bontani az épületet. Le kell bontani az ősi sas-fészket, nehogy fiatal sasok rátaláljanak. Bontják a Ludovikát, kell a bely a földalatti villamosnak. Kálnoki-Kis Tibor Széplaki József: "NÉPSZERŰ MAGYAR ÉNEKEK" Ezzel a címmel jelent meg 1852-ben az International Monthly Magazine of Literature, Science and Art januáriáprilisi számában tizenegy magyar ének angol fordítása. A Kocsmárosné, gyújts világot , “Cserebogár, sárga cserebogár és a többi népszerű magyar énekek angol fordításának az olvasása közben minden magyar vére megbizsereg, különösen ha arra gondol, hogy ezeket 1852-ben közölték. Amerikai hagyományaink mélyre nyúlnak, de a magyarság többsége minderről semmit sem tud. Több szülőtől és nagyszülőtől hallottam, hogy gyerekeik és unokáik panaszkodva sokszor keserűen kitörnek amikor iskoláikban támadás éri őket származásukkal kapcsolatban, vagy éppen amerikai magyar tradícióinkat vonják kétségbe. Adatok hiányában sok esetben gyerekeink visszavonulnak és a kisebbség szégyenkező tudatával nyelik le a keserű pirulát, ami esetleg egy életre kihathat. Ebben az a tragikus, hogy a bevándorló csoportok között nekünk van az egyik legmélyebbre ható tradíciónk az amerikai társadalomban, amit nemtörődömségünk által teljesen elveszíthetünk. Az itt közölt pár ének azt bizonyítja, hogy már 1852- ben Jókai, Petőfi, Eötvös és más magyar költők és írók ismertetésével egyetemben, a 48-as szabadságharcunk és Kossuth személyének a közvetítésével a magyar kultúra hatással volt az amerikai társadalomra. Talán ajánlatos gyerekeink és unokáink figyelmét felhívni erre a pár magyar versnek az angol fordítására, ami csak egy kis töredéke annak a hatalmas anyagnak, ami elbújtatva fekszik az amerikai könyvtárak polcain. Vajda János: A VIRRASZTÓK Itt a nagy halott előttünk, Kiterítve mereven. A hideg, a téli éjben, Csillagoltó sötétségben Mi vagyunk még ébren. A sírásban elfáradt már Valamennyi jó rokon Talán mi se volnánk ébren, Hanem mert a torban éhen, Rágódunk a csontokon. Ilyen szelet hallunk is már. Ki legtöbbet örökölt, Annak van a legjobb kedve; Ott van a múlt elfeledve, És eladva az a föld. Hol pihennek a nagy ősök, Kik szerezték vérökön Azt is, amin ők mulatnak . . . Idegenek jól aratnak Vérben ázott térökön. Ök alusznak szépen, mélyen; Ébren már csak mi vagyunk. Ök alusznak s nem álmodnak: Mi virrasztunk ébren, haj csak Ébren is mi — álmodunk. Álmodunk mi hihetetlent, El se merjük mondani. A holt szeme félig nyitva; Hátha meg nem volna halva, S lehetne még valami. . . A csontokon sem rágódnánk, De hát ez a kenyerünk. Nem maradt ránk dús örökség; Fizet minket a nemzetség, Ha sírunk, énekelünk. Már maholnap ez se kell majd. “Elég volt a gyász, a dal, Ami megholt, föl nem támad. Haszontalan minden bánat! Hajrá étel, dal, ital! A nagy tenger éjtszakába Ki-kinézünk olykoron, Mert nem tudjuk, hány az óra, Hallgatunk a kakasszóra, Merengünk egy csillagon. 9
