Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)

1973-01-01 / 1. szám

Rovatvezető: T. Dombrádv Dóra T. Dombrády Dóra: IFJÚSÁGUNK IDEGENBEN Szeretek elbeszélgetni a magyar ifjakkal. Ilyen­kor örömmel állapítom meg kevés kivétellel <—< szépen beszélnek anyanyelvükön. Lelkesen kipirult arccal számolnak be tanulmányairól és bizakodva beszélnek a jövőről. Első dolgom megdicsérni őket anyanyelvűnk szeretetéért, szép magyar beszédjü­kért. Legtöbbje más nyelvet is beszél. A dicséretet azonnal elhárítják maguktól és hálásan gondolnak szüleikre, akik szeretettel, olykor szigorral ügyeltek nyelvünk megtartására, megadva bozzá minden alapot, tudást múltunkra származásunkra vonatko­zóan. Tárgyilagosan, elfogultság nélkül mi is megál­lapíthatjuk, hogy ezek közül kerülnek ki az öntu­datos, kötelességtudó, szorgalmas ifjak, akik csak dicsőséget hoznak a magyar névre. Az egyik egyetemista leány elbeszélte legszomo­rúbb élményét. A gimnáziumból egy nap sírva ment haza, mert az egyik iskolatársa Iekicsinylőleg azt mondta: “te csak egy magyar bevándorló vagy!” Az volt a legnagyobb bánata, hogy nem tudta megvédeni magát, nem volt hozzá megfelelő ma­gyarság ismerete. Szülei ekkor döbbentek mulasz­tásukra. Nem tanították leányukat fajtája becsülé­sére, nem foglalkoztak vele, nem vitték magyar iskolába, cserkészetbe. Most jöttek rá, milyen nagy lelkitörést idéztek elő ezzel gyermekük lelkében. Szeretettel pótolták mulasztásukat és az lett az eredmény, hogy leányuk a szülők biztatása nélkül, önként jelenkezett az egyetemen a Magyarságisme­reti tanfolyam elvégzésére. Az egyik egyetemista fiú pedig azt mondta, hogy milyen unalmas volt már, amikor szülei rászóltak, ha angolul beszélt otthon. Most tud csak igazán hálás lenni ezért szüleinek, és milyen sokat veszí­“Becsültesd meg künn a magyar nevet” (gr. Széchenyi István). tene, ba nem tudná elolvasni a magyar történelmi, irodalmi, vagy szakkönvveket. Ezek az öntudatos fiatalok alakítják meg az if­júsági csoportokat s az egyetemeken a magvar klu­bokat. Örömmel öltöznek díszmaövar ruhába vagy a festőién szép népviseletünkbe. Szívesen és kedv­vel mulatják be táncainkat, éneklik dalainkat, sza­valják hazafias költeményeinket. Angol nyelven ismertető előadásokat tartanak hazánkról, népünk­ről, művészetünkről. Az egyetemeken professzoraik szeretik, megbíz­nak bennük. Szorgalmukkal fegyelmezettségükkel, intelligenciájukkal, jó modorukkal, kiválnak diák­társaik közül. Ös z'öndíjabkal külföldi egyetemekre küldik, ahol megállják a helyüket s a magyar névre dicsőséget hoznak. Ezekről a kiváló eredményt elért ifjúságról em­lékezünk meg az, Az Újság című hetilapunkban, kiemelve közülük egyet-egyet, akikre büszkék va­gyunk. Azoknak, ak:k oívan szívesen bírálják, lekicsiny­lő módon nyilatkoznak róluk, sőt még jóslásokba is bocsátkoznak, azt állítva, pár év múlva nem lesz kint magyar ifjúságunk, kérjük gondolkozzanak a fentieken és csak azután sopánkodjanak. Az ifjúság, ha otthon meghatna a magyar ön­tudatához szükséges alapot, később is azon az ál­lásponton marad. Néha akaratán kívül rossz társa­ságba kerül, s ha idejekorán nem figyelmeztetik, rossz útra téved. Ne feledjük, nemcsak a rossz pél­da ragad, hanem a jó is. Ha a felnövő ifjúság azt látja, hogy a magyar egyesületek és azok vezetői egységesen, önzetlenül dolgoznak a magyar ügyért, akkor ő is kötelességének tartra követni azt. Szíve­sen kapcsolódik be munkájukba, s mi elmondhat­juk róluk: van külföldön is magyar ifjúságunk, van jövő nemzedékünk. 45

Next

/
Thumbnails
Contents