Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)

1973-01-01 / 1. szám

Rovatvezető: T. Dombrádv Dóra

T. Dombrády Dóra:

IFJÚSÁGUNK IDEGENBEN

Szeretek elbeszélgetni a magyar ifjakkal. Ilyenkor örömmel állapítom meg kevés kivétellel <—< szépen beszélnek anyanyelvükön. Lelkesen kipirult arccal számolnak be tanulmányairól és bizakodva beszélnek a jövőről. Első dolgom megdicsérni őket anyanyelvűnk szeretetéért, szép magyar beszédjükért. Legtöbbje más nyelvet is beszél. A dicséretet azonnal elhárítják maguktól és hálásan gondolnak szüleikre, akik szeretettel, olykor szigorral ügyeltek nyelvünk megtartására, megadva bozzá minden alapot, tudást múltunkra származásunkra vonatkozóan.

Tárgyilagosan, elfogultság nélkül mi is megállapíthatjuk, hogy ezek közül kerülnek ki az öntudatos, kötelességtudó, szorgalmas ifjak, akik csak dicsőséget hoznak a magyar névre.

Az egyik egyetemista leány elbeszélte legszomorúbb élményét. A gimnáziumból egy nap sírva ment haza, mert az egyik iskolatársa Iekicsinylőleg azt mondta: “te csak egy magyar bevándorló vagy!”

Az volt a legnagyobb bánata, hogy nem tudta megvédeni magát, nem volt hozzá megfelelő magyarság ismerete. Szülei ekkor döbbentek mulasztásukra. Nem tanították leányukat fajtája becsülésére, nem foglalkoztak vele, nem vitték magyar iskolába, cserkészetbe. Most jöttek rá, milyen nagy lelkitörést idéztek elő ezzel gyermekük lelkében. Szeretettel pótolták mulasztásukat és az lett az eredmény, hogy leányuk a szülők biztatása nélkül, önként jelenkezett az egyetemen a Magyarságismereti tanfolyam elvégzésére.

Az egyik egyetemista fiú pedig azt mondta, hogy milyen unalmas volt már, amikor szülei rászóltak, ha angolul beszélt otthon. Most tud csak igazán hálás lenni ezért szüleinek, és milyen sokat veszí“Becsültesd meg künn a magyar nevet” (gr. Széchenyi István).

tene, ba nem tudná elolvasni a magyar történelmi, irodalmi, vagy szakkönvveket.

Ezek az öntudatos fiatalok alakítják meg az ifjúsági csoportokat s az egyetemeken a magvar klubokat. Örömmel öltöznek díszmaövar ruhába vagy a festőién szép népviseletünkbe. Szívesen és kedvvel mulatják be táncainkat, éneklik dalainkat, szavalják hazafias költeményeinket. Angol nyelven ismertető előadásokat tartanak hazánkról, népünkről, művészetünkről.

Az egyetemeken professzoraik szeretik, megbíznak bennük. Szorgalmukkal fegyelmezettségükkel, intelligenciájukkal, jó modorukkal, kiválnak diáktársaik közül. Ös z'öndíjabkal külföldi egyetemekre küldik, ahol megállják a helyüket s a magyar névre dicsőséget hoznak.

Ezekről a kiváló eredményt elért ifjúságról emlékezünk meg az, Az Újság című hetilapunkban, kiemelve közülük egyet-egyet, akikre büszkék vagyunk.

Azoknak, ak:k oívan szívesen bírálják, lekicsinylő módon nyilatkoznak róluk, sőt még jóslásokba is bocsátkoznak, azt állítva, pár év múlva nem lesz kint magyar ifjúságunk, kérjük gondolkozzanak a fentieken és csak azután sopánkodjanak.

Az ifjúság, ha otthon meghatna a magyar öntudatához szükséges alapot, később is azon az állásponton marad. Néha akaratán kívül rossz társaságba kerül, s ha idejekorán nem figyelmeztetik, rossz útra téved. Ne feledjük, nemcsak a rossz példa ragad, hanem a jó is. Ha a felnövő ifjúság azt látja, hogy a magyar egyesületek és azok vezetői egységesen, önzetlenül dolgoznak a magyar ügyért, akkor ő is kötelességének tartra követni azt. Szívesen kapcsolódik be munkájukba, s mi elmondhatjuk róluk: van külföldön is magyar ifjúságunk, van jövő nemzedékünk.

45