Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)
1973-01-01 / 1. szám
Rovatvezető: Somogyi Sarolta Takáts Sándor dr.: SZENT AAARGIT ÖVE Azt szokták mondani, bogy a ledőlt iát a gyermek is kopácsolja. A török hatalom is ledőlt fa, amelyet boldog és boldogtalan fúr, farag és vagdal. A magyar történetírók az ország romlásának okául egyesegyedül a török hatalmat emlegetik. Minden bűnt erre vetnek, minden pusztítást neki tulajdonítanak, minden bajunkat az ő rovására írják. S mindezt könnyű ráfogniuk, mert a *örök néma. Nem védekezik. Pedig nemcsak a török pusztította földünket. Segítettek ebben neki a magunk emberei is. Sőt a császári zsoldosok is kivették a maguk részét. Ok is elvittek mindent és csakúgy feltörték a templomokat és az udvarházakat, mint a törökök és tatárok. S a rablási ösztöntől űzött félvad délszlávok? Még fű sem nőtt ott, ahová a lábukat vetették. Két századon át szakadatlanul folyt a harc. El sem tudjuk képzelni, mi minden jutott nálunk pusztulásra! Fejlett iparunk, magyar művészetünk s műveltségünk emlékei majdnem mind áldozatul estek. Észbelileg alig megfogható a kár, amit imigyen szenvedtünk. De nagyon elveti a sulykot, aki mindezt a töröknek rójja fel bűnül. Ha ismernénk a törökök badakozási módját, ilyesmit nem is állítanánk róluk. A törökök sajátlagos badakozási módja ugyanis olyan volt, hogy csak az nem menekülhetett előlük, aki nem akart! A hazai törökök portyázásától eltekintve a nagy török hadjáratokat mindig nagy lárma előzte meg. Nálunk már hónapokkal előbb tudták, mikor indul a török, hová tart s mit forgat maga előtt. Tudták pedig ezt a kémektől, a kémdeákok leveleiből s maguktól a törököktől, akik hangos dobra verték készülődésüket, mert nekik az ijesztgetés és megfélemlítés nem utolsó fegyverük volt. Már a megindulásuk előtt hihetetlenül nagyították erejüket. Mindenféle csavargó és fegyvertelen népet magukhoz vontak, hogy többnek lássanak. Tevéikre vászonra festett emberképeket erősítettek. Minden kopjára két-három lobogót szögeztek, hogy az ellenség számukat nagyobbnak képzelje. Maguk hirdették mindenfelé, merre mennek s milyen végházat akarnak megszállni. De ha ezt nem tették volna, a mieink akkor is tudják volna. Az előrelátó és óvatos törökök ugyanis a had vonulásának útján már hónapokkal előbb kutakat ásattak és élelmiszert halmoztak fel. Ezek nélkül ugyanis nálunk nem hadakozhattak volna. Tudjuk, hogy a mocsaras Magyarország mindig híres volt rossz ivóvizéről. Még a Duna vízétől is úgy hullottak a német katonák, mint a legyek. De azért csak a töröknek jutott eszébe, hogy a hadak részére kutakat ásasson. A töröknek ez a badakozási módja nagyon megkönnyítette a menekülést. S csakugyan azt látjuk, hogy városaink és falvaink egész népe elmenekült a török elől s bár mondhatatlan vesződéssel, de mégis magával vitte ingó-bingó javait is. Hogy az ilyen menekülés alkalmával a templomi edényeket nem hagyták ott prédául a töröknek, mondanunk sem kell. Az újabb kutatások azt igazolják, hogy régi műkincseink legnagyobb része nem a török, hanem a német kezén veszett el. I. Ferdinánd még a magyar királyi ház megmentett műkincseit is elkótyavetyélte és beolvasztotta, hogy azok árából fizetni tudja a nyakunkra küldött zsoldos hadat. Nem új dolog, hogy a Nyulak-szigetén lévő úgynevezett fehér apácák a török veszedelem elől szintén elmenekültek. Magukkal vitték legdrágább kincsüket, Szent Margit koporsóját és ereklyéit is. Tudták, érezték, hogy a gondjaikra bízott szent maradványok megmentése nemcsak az ő létük biztosítása, hanem egyúttal az eszmékért lelkesedő híveknek is érdeke. Margit királyleány (bár szentté csak 1943-ban avatták) a magyarság egyik régóta tisztelt legnépszerűbb szentje volt! Nem Róma, hanem a magyar nép kegyelete avatta szentté. Alakját a nemzeti kegyelet annál szebbé, annál tisztábbá és költőibbé varázsolta, minél több század választotta 41
