Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)
1973-01-01 / 1. szám
is mind azt tervezték a nagy bír előtt, hogy a mester úrt kérik fel a Karangfelfiúzóskor. <— Miféle harangfelhúzáskor? — Hát nem tudj a a tekintetes úr? Nem. — Mert az szemyű nagy dolog lesz, istálom. Hát az úgy volt, hogy a két nagyobbik harangot is bésorozták volt ágyúnak a háborúban s csak most tuda a község annyira vergődni, hogy újakot szereljen. De immár meg is érkeztek nagy Németországból s a jövő hónap első szombatján akarják a toronyba felhúzni. Az egész falu úgy kívánnya egyértelműleg, hogy a tekintetes nagy mester úr ültesse bé örökszólásra a harangokat. <—< Isten ments! <— emelte fel Nádor úr a kezét. Lőrincet váratlanul találta az ellenvetés s egy másik gombot nyomott meg: i—i Annyit fizetnek, amennyi kell! !—> Tő'em akármennyit fizethetnek, mert án a lábamat oda nem teszem. Egyrészt, mert úgy szédülök, mint a fene; másrészt pedig az elveim olyanok, hogy a templomot s a papot útálom. <—< Itt elhallgatott, majd csendesebben megkérdezte: >—> Hallottál-e valamit a kommunistákról? Lőrincnek sejtelme sem volt, hogy azok mifélék. Egy pillanatig gondolkozott, hogy mit lehetne felelni erre, de aztán egy felnőtt komolyságával, próbaképpen, melléje szólott: i—» Mindenkinek van felfogása, ha jó, ha rossz. S mi a te felfogásod például? i— fogta meg a mester. A Iegényecske látta, hogy a papokkal itt madarat fogni lehet, éppen azért utolsó szorításnak hagyta. Most csak így szólott, tovább tapogatva a tekintetes úrt: — Nekem biza olyan felfogásom van, hogy még kétszerakkora torony tetejében sem szédülök, mint a nálunkvaló. A nyáron is én igazítottam meg a tetejiben a keresztet, amit egy nagy forgószél félrecsavart. Ötszáz lejt adtak érte, mert nem sok ember hányódik, aki ezt meg merje cselekedni. — Sa harangot is fel tudnád tenni? —< kérdezte a mester. Én- e? Fel én akármekkorát, ha egy kicsi szakértelmet tanulhatnék valahol. Mondjad, te . . . hogy is hívnak? r— Lőrinc, istálom. — Mondjad, te Lőrinc: máshonnan is vittek el harangot? Minden faluból igen legalább kettőt. S most kezdik mind helyrepótolni, csak legyen, aki győzze felrakni őket. Nádler úr elgondolkozott a jó kereseten, de aztán visszakanyarodott az elveire: r— S a papokat szereted-e? r— Isten szolgái >— mondta Lőrinc. A mesternek düh rántotta meg az arcátt. «—i Ingyenélők, herék: nem Isten szolgáil —> tüzelt. <— Mit dolgoznak? Nyúzzák és butítják a népet! Csodálatos, hogy ezt még nem látja mindenki! Lőrinc olyan józan maradt, mint a tiszta víz. »— Még a farkas is védi a farkast mondta. S milyen volna akkor, ha én nem fognám pártját a papoknak? r—t S miért kell neked pártfogolni őket? Azért, mert én is úgy számítotttam, hogy pap leszek tette ki a másik fogót a Iegényecske. Nádler úr olyan veres lett, hogy ijesztő volt. i—' Te?! <— emelte rá a mutatóujját, i—» Hát mit tudjak csinálni, tekintetes mester úr? Valami szikra Iik, amin az életbe bébujjak, nekem is kell. Otthon még a sincs, amit egyszer egy nap a szómba vessek. Ügy gondolkoztam, hogy nekiszánakozom s Isten segedelmével béállok barátnak. Ma oszmán búcsút vettem az apai háztól, amit a tavaly eladtunk, egy jólélek kenyeret s szalonnát vete a tarisnyámba s elindulék. Egyenesen a barátokhoz akartam menni, de gondoltam, hogy előbb még benézek egy pillantásra a tekintetes mester úrhoz, hogy a rovotalán legalább lássam meg. Ha pedig az ég kegyelmiből az élők sorában tisztelhetném, gondoltam, hogy azt a harang-innepséget tudatni fogom, i— Itt felemelkedett lassan s úgy látszott, mintha egészen el volna érzékenyedve. »—» Ülj csak le még egy kicsit! »—> mondta a mester. Lőrinc leült és sóhajtott. Nádler úr odament hozzá, megfogta az állát s az arcába nézett: <— Hogy is hívnak téged? <—i Bimbó Lőrinc. r—' Hány éves vagy? i— Tizenhat. Hát mondjad, miért kell neked beállani barátnak? Egy ilyen értelmes fiúnak. ,—■ Hát mit csináljak, tekintetes úr? <—■ nézett rá kétségbeesetten a fiú. i—< Menj iparosnak! <— mondta a mester, mintha az volna a legtermészetesebb dolog a világon. Lőrinc leejtette a fejét. i—> Akármilyen helyre nem is állanék bé s pártfogóm sincs: kihez mennyek?! Mély csend lett. Nádler úr idé-odaforgatta a dolgot, de aztán elhatározta mégis magát, mert tetszett neki a fiú s a papok kezeitől is meg akarta menteni. 39
