Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)
1973-01-01 / 1. szám
— Mondjad, nem szeretnéd ezt a mekánikus mesterséget? Eléggé szerettem örökké a gépedet <—> mondta csendesen Lőrinc. Hát akkor nem állanái be ide, bozzám? Ide, a tekintetes úrhoz? — Igen. A Iegényecske elnézett messze a levegőbe, mintha sohasem gondolt volna erre. ~ Két év múlva felszabadulsz i—< biztatta a férfi r- s mesterség lesz a kezedben. Addig is kapsz lakást, ruhát s kosztot. Valami zsebpénzt is, ha jól viseled magad. Ami pedig a szakmát illeti, nem leszel akármilyen helyen. No, mit határozol? ~ En nem tudom, mit csináljak mondta elgondolkozva Lőrinc. >— Az nem szenved kétséget, hogy a tekintetes úr nevezetes mester. — Szóval itt maradsz? — En amibe beléállok, abba osztán beléállok — közelített oldalról a fiú. <—> Hát megegyeztünk-e? Lőrinc felállott, az ujjasát levetette s az ingujját feltűrte. ' Ügy tekintem a mester úrt, mintha az apám beszélne — mondta. Kérek valami munkát, mert telik a nap. Nádler úr széjjelnézett mosolyogva, majd egy hálom összegabalyodott villanydrótot tett oda Lőrinc elé. Ezeket bogozd ki és simítsd egyenesre. Az inas hozzáfogott és percekig szótlanul, ügyesen dolgozott. w Evvel vezetik a villanyosságot, úgy-e? szólalt meg végre. i—i Avval. «—> Ejszen az örökvilágosságot is evvel ^ jegyezte meg jóízű ravaszsággal, mire Nádler úr akkorát kacagott, hogy csengett belé a műhely. Oda is lépett boldogan a fiúhoz és megveregette a vállát: <—< Nagyszerűen megleszünk ketten, fiam -—mondotta és utánatette: — Most tedd el a munkát s jere uzsonnázni. • Lőrinc letetne a drótot, majd otthonosan körülnézve, így szólt: • Nem ártana egy kicsit kibővíteni ezt a műhelyt. r— Majd kibővítjük. Megindultak. Elől a mester, utána az inas. Hát család van-é, tekintetes mester úr? —' Van egy lányom. ; — Hány esztendős? • Tizénöt. REMÉNY Az asteni tábor útja betonos, Azon sétál az én rózsám. De csinosl Kis cipője azt a betont tapossa, Kacagása meg szívemet vidítja. Tábor útján én magam is sétálok, Mint a madár, a páromra találok. Ketten együtt szedjük majd a virágot, Kikacagjuk ezt a cudar világot. Perei András EMLÉK Abban az utcában akácfa virágzott, A. szél egy ablakban muskátlival játszott. Ott lakott az a lány, akit úgy szerettem, Akiért oda én oly sokszor elmentem. Jártam oda híven minden szép nyár-estén, De a sors elűzött, sodort az év őszén. Flhervadt már mind az akácfa virága, Gondolatban járok most a kis utcába. Perei András PÁRAN MAGYAROK Összejövünk vitázni olykor-olykor, beszélgetünk és ízleljük a szót, otthon vagyunk s tündérek ujja tolja a szemlátomást mozgó mutatót. A szürkület az ablakoknak dőlve titkon hallgatja örömünk, bajunk, s míg észrevétlen éjszakává őszül, mi egymás szívén lassan virradunk. Diószeghy Tibor <—! Hejh, be szép üdőben vanl Mért kérdezed? «—< nézett vissza a mester. — Azért, mert nem menék barátnak szólott Lőrinc és úgy virított a nyugovó, enyhe napon a szeme, mint a nefelejcs. 40
