Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)
1973-01-01 / 1. szám
nyelve. Nagyot nyelt s a botjával kopogtatván a földet, kimondta a valót: <—> Elind ulék, hogy valami helyet kerítsek magamnak. Akármilyen szikra jó volna, csak szuszoghassak s tanólhassak is valamit. . . < Megint nyelt egyet és kiejtette a nagy szót: »—> Iporos szeretnék lenni! ,—■ Anyád van-é? Van a főd alatt. > Hát apád? >— Ö egy kicsit fejjebb, mert örökké iszik. Valami kirándulók jöttek szembe. Lehettek húszán is. Ahogy közelértek volna, mind megállnak s úgy nézték a különös, viccesen büllögő senki fiát. A Iegényecske nem jött zavarba, hanem könnyedén odavetette nekik: Heóba néznék, mert menyünk! Kezdtek is béjutni már a kőházak közé. i—i Üsmersz-é valakit? kérdezte az asszony. A tarisznyás már a föld felett repdesett megint s vígan felelte: —' Annyit üsmerek, mint a sár! — Azzal szemét jártatni kezdte szorgosan, hogy nem Iát-é valamiféle műhelyt, vagy nem Ióg-é valahol tábla. S alig mehettek ötven lépést, csakugyan meglátott egyet, amely ott lógott a járda felett, erős vasrúdra akasztva. A nagy, fehér mezőben ez állott fekete betűkkel : MIHAIL NÁDLER MTHÁLY MECAN1C ~ MEKÁN1KUS A Iegényecske megállt s összehúzott szemöldökkel nézte egyideig a felírást. Aztán nekibátorította magát s így szólt: —< Lássa-é. ezt is meglehetősen üsmerem. — Ez Nádli úr, úgy-é? »— kérdezte az asszony. M Ez ő, i- nézte a táblát a fiú <—> becsületes embernek üsmertem örökké, nem tudom, mi a nyavaját íratott fel oda a neve alá. Tán nem hala meg, amióta nem láttam?! Menj el! Hogy hót volna meg, hiszen annak akkor híre volna! ^ De hát mi a nyavalya a, hogy “Mekánikus ? Ejszen nem lett kubikus?-—i Én nem tudom, fiam. Ez eddigelé örökké motrokat s gépeket jovított. A Iegényecske kivette, ami neki kellett. A játék kedviért még hümmögtetett egy kicsit, de aztán nekibillent a dolognak. ^ Bénézek, hátha él mondotta és kezet fogott a vénasszonnyal. Béfordult lassan a kapun s a botját odatámasztatta a deszkafalhoz. Aztán a lábbelijét megtörölgette s rongyos ruháit is megigazgatta. Közben széjjel-pillantott az udvaron s egy rozoga ku'at látott s mindenféle vasdarabokat s rossz szerszámokat szertehányva. Lépett óvatosan néhányat s fülelni kezdett. Az első ajtó megül mintha reszelést hallott volna. Közelbújt egészen s úgy vette ki, mintha kapát reszeltek volna. Ide eccer bémenyek r— mondta és kopogtatott. Nem szólott senki. Megvárta, amíg abbamarad a reszelés, akkor megint kopogtatott. Erre kinyílt gyorsan az ajtó s egy szigorú, veresarcú, meredtszemű ember nézett ki gorombán rajta. i—< Kit keresel? <—< kérdezte. Szépen, úrimódon akart felelni a legényke s így szólt: r— A tekintetes úrt vélem látni, úgy-e? r-t Miféle tekintetes úrt? r—i Hát Nád'er úrt, a nevezetest. •—> Én vagyok. A fiú nem látta egészen jónak, hogy a mester odabenn legyen s ő idekünn. Úgy vélte, hogv egy fokkal mingyárt előbbre juthatna, ha békerülhetne valahogy ő is. Egy hirtelen ötlettel behúzta tehát a fejét a nyaka közi s úgy nézett a kapu felé s az udvaron széjjel, mintha titkos beszéde volna, de fontos. A mester megértette s így szólt: /— Jere csak be! A Iegényecske bélépett s a kalapját levette. /—i Hát te ki vagy tulajdonképpen? <—< kérdezte gyanakodva az ember. i—> Éppen ezt akartam egyikfelől megmondani — felelte a jövevény, i— A nevem Bimbó Lőrinc s csak idevaló vagyok: mártonházi. Az apám Bimbó Gergely volt, nagy olvasó ember, még a törvénybíró urak is el-eltöltötték véle az üdőt, de megölé a nagy szégyen, hogy a rományok reánk jövének . . . Nádler úr a sok adó s nyomorgatás miatt erősen haragudott a románokra, s barátságosabb arccal fordult a fiúhoz. i— Hogy-hogy? >—> kérdezte. ~ Hát nem tudja a tekintetes úr? —i Nem. »— Hát teccik tudni, úgy küzsdött édesapám áz egész háborúban, hogy a királynak első katonája volt. S mégis heéba harcola, mert a búbánat könynyeit nyerők el magyarok. Apám hinni sem akarta ezt a nagy fordulást, de amikor bételepedtek nálunk ezek a romány csenderek, azt moridté, Kogy jobb lett volna nem születni meg a magyarnak, minthogy idegen kéz alá jusson. Attólfogvóst élig ment bé étel a száján s úgy száradott el az országos bánattól, mint az aszalt vackor. 37
