Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)
1973-01-01 / 1. szám
Tamási Áron: IPAROS BIMBÓ A város északi kapujában jókora domb púposodott. Laposabb országban begy is lehetett volna bátran. Az országúton, amely pontosan a közepén kúszott keresztül, éppen egy vándorember igyekezett a tetőre jutni. Az aljból legalább is vándorembernek látszott. Ha azonban közelebbről szemügyre vehette valaki, kiderült, hogy se nem vándor, se nem ember. Botja és tarisznyája volt ugyan neki s növése is eléggé megjárta, de azért csak növendék volt ő. Kacagnivaló, de eredeti. Már menni sem egyenletes szakértelemmel ment, hanem valami sajátos, mókás büllögéssel. Igaz, hogy bosszú lőcslábai voltak, amelyekkel más sem ment volna különbül. Szembetűnő volt a ruházata is, amely rongyossága miatt csak akkor ért volna valamit, ba kicserélhette volna egy jobbal. Az arcája azonban kedvet és bizalmat árult, s tiszta, kék szemei derűt énekeltek. Likas, kajla kalapját egészen hátralökte s apró ragyái úgy sütkéreztek a szeptemberi napon. Ahogy a tetőre kiballagott, egyszerre a szemébe esett a völgyből a város és csintalan arccal megállt. A botjával arra mutatott, egy kicsit meg is rázta s így szólt: <—' Ott maradj, mert vízözönt bocsátók reádí Leült egy mákszemet, hogy megünnepelje ezt a pillanatot, amelyben meglátható végre a várost. Szalonnát vett a tarisznyából elé s rozskenyerei s fanyelű bicskájával falatozott szűkön egv cseppet. Amikor elpakolta megüü, hát éppen éri bé egy feketeruhás öregasszony, aki rózsafűzért lógatott maga előtt s duruzsolt. Felállott s megvárta s szó nélkül melléje szegődött. Ügy büllögött társ gyanánt, mintha együtt jöttek volna egész nap. Az asszony még duruzsolt egyideig, aztán megzavarodott s kezdett pillogom a Iegényecske felé. Az egy jó darabig úgy tett, mintha észre sem venne semmit, egyszerre azonban torpanva megállt s ijedt csodálkozással a vénasszony lábára mutatott.- Né, a sarka hátul van! < mondta. Az asszony odakapott a szemével, majd elszégyellte magé' s megjegyezte: i—> Ne tudj olyan sokat I Egy borvizes szekér jött szembe velük. Két törpe bivaly húzta. A szekeres jobbról eregélt, kezét az á4at hátán nyugtatta barátsággal s közben mindegyét motyogott. Nagy kár, hogy nem lehetett érteni beszédjét: pedig, hogy jóízű dolgokat mondhatott, már abból is kitetszett, hogy a bivalyoknak folyton csörgött a nyáluk. Aho gy éppen haladtak volna el egymás mellett, a Iegényecske megállt, s vészhírű hangon az ászokra mutatott, amelyben szép sorjában állottak a korsók: Bácsi, a korsói meglikadtakl — Hol, te? *■— fordult hátra a másik. <—’ A szájukon. Az embernek mogorván billent az arca. i—i Ha megcsapnálak, bőgnél-e? mondta. <— Én igen, ba bölcsőbe tenne — kiáltotta v;ssza a rongyos és az asszonyra nézett, hogy vidul-e a dolgon. A néne azonban csak ment egykedvűen, színtelen arccal, mintha nem is halloH volna semmit. Ez a viselkedés hűs szellő módjára kezdte fújni a fiút. Mókázó kedve, mint a pillangó, nesztelenül leszállt, mert megérezte, hogy valami különös, nagy szomorúságot emel ez az asszony. ^ A néném hova való? i— kérdezte résztvevő hangon. r-i Én fancsali, fiam. >—• Tán nem doktorhoz menyen? t— Bár ne odaménnek i—■ felelt az, de többet nem szólt, csak a szája mozgott kéntelenül, mintha sírni akarna. A Iegényecske várt egyideig, aztán bölcs nyugalommal megjegyezte: t-ч Jó iskolát jár ki, aki meghal. Az éhezést s a fázást is könnyebben szenvedi aztán. ff De hát aki hátramarad?! «— tette fel a kérdést az asszony. »—• Az vakarjon eléfelé! i—> szóit egészséggel a fiú s nyomban megkérdezte: *-< Hát kije fekszik? ff Nekem mindenkim: az uram is, a f:am is. Pedig olyan erősek voltak, hogy hasadjak ki . . . ff S osztán mi találta őket olyan egyszerre? ff Esszeverték a csenderek. A vénember nincs is eszméletin, a fiam is nyomorék marad ejszen. A tegnap este mocskolák essze őket, előbb az uramot s osztán azt a nagy erős legényt, mert védeni meré az apiát... ff Tovább nem tudta folytatni, mert utolérte a sírás. ff S osztán mit tudott hibádzani egy olvan vénember? ff kérdezte jóidő múlva a Iegényecske. ff Semmit. Az égvilágán semmit. A csenderek azt mondják, hogy összevétették valakivel . .. Sokáig nem szóltak semmit. Közben odáig értek, ahol a téglagyár van. Az öregasszony megtörülte a szemeit ekkor, mert az emberek is sűrűbben kezd lek jövögetni. —- Hát te mijáratban vagy? — kérdezte végre, hogy szóljon valamit. A senkifia lódítani akart egyet, de megakadt a
