Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)
1973-01-01 / 1. szám
Fekete István: SZERELMEM Autónk zümmögve futott pz éjszakában. Két szeme csóváiában pipiskék rebbentek fel, kaila fülű nyakak cikáztak, s az út menti fák egymást űzve szaladjak mögénk a sötétségbe. Valami dombháton jártunk akkor. Amikor lefelé ereszkedtünk, a völgy púba álmában fe^éredni kezdett egy falu, és középen merev őrtállásban ránk nézett a templomtorony. Öreg lehetett ez a torom7. Poros gerendáin talán bagolynvomok vannak keskeny léncsője töredezett, barangkötele foszlott. Talán szakadt is. Nappal galambok búbnak a párkányán, éjjel denevérek surrannak ki ablakon; és a harangozónak talán itt is van lánya akinek kék a szeme? Kék a szeme. Katában pántlika, és nyolcéves, mint akkor én voltam? Az öreg torony csak jött felénk, és zsaKis piüájú nar*v szeme alól rám nézett a gyermekségem. Mondom: nyolcéves voltam. Nagyvérű gyerek. A nagvvérűséget ebben a korban a legmagasabb fákról leszedett fészkek, bedobott ablakok és üvöltő kortársak jelzik. Egyetlen verekedési alkalmat el nem mulasztottam, az órákat a házban elrontottam, a macskát a toronyablakból ledobjam, hogy vaion talpra esik-e. Nem talpra esett, hanem Berta R ozi néni kosarába, aki a fején vitte a kosarat és benne ebédet az urának. Ma sem tudom, hogy talpra esik-e a macska, de azt tudom, hogy aznap állva ettem a vacsorát, mert a szék is sajgott, ahova leültem az erőszakos szülői beavatkozás következtében. Egyszer aztán csodálatos változás történt. Otthon idő lettem. Csendes. Könyvet kértem, igazi nagy könyvet, hogy olvashassak. A könvvet megkaptam. Amelviket kívántam. Szén. piros táblája voTt, és aranybetűkkel írva rajta: Családi tanácsadó és levelező. Ez kellett nekem. Levelezői Egy óvatlan pillanatban, hónom alatt a nagv könyvvel, szívemben zsongó nagy melegséggel, hátam mögött Nóra kutyánkkal elvonultam a kamrába, és a lisztesládán megú+am levelem. Közb en Nóra farkcsóválva nézte a gerendán lógó sonkákat. Sötétedett már, mire elkészültem. "Imád ott Nagysád ’ >—' így kezdődött a levél, és körmönfont szépséggel folytatódott egy szív körül, meív csak "Önért dobog”. Gyönyörű voltl Estig a levelet többször is elolvastam. Mindig jobban tetszett. Az ágyba is magammal vitfem, és itt kezdődött a baj. Addig olvasgattam, amíg egymenjek zenei pálvára. Ezt mondta: "Higgyél nekem, én már sok embernek megjósoltam, hogy nagy zenész lesz belőle. /—< Ekkortól kezdve kaptam igazán kedvet a zongorázáshoz. (ZoLán bácsi egészen haláláig törődött az én zenei fejlődésemmel. Néhányszor elvitt autójában a Jánoshegy oldalába virágot szedni Emma néni sírjára, mert ő mindig maga szedte friss virágot vitt a temetőbe.) (Egy alkalommal Emma néni is megmutatta nekem azt a kispárnát, amely Zoltán bácsi kihullott hajszálaival volt kitömve, Emma néni örökre ezen akart pihenni.) Legszebb emlékeim között őrzöm azt a képet, ahol Kodály és Emma néni áll egymás mellett és Kodály egyenesen nekem dedikálta: "Kis barátnőnk egészségét őrizzük. Zoltán bácsi és Emma néni”. Gyermekkoromban sohasem tudtam megérteni, miért tűntet ki ennyi kedvességgel engem, a diákot. Például, ha hangversenyen találkoztunk, behívott a páholyába a zeneakadémiai tanárok közé. Bemutatott: ez itt egy "székely kislány”. Véleményt mondott a szereplőkről, énekesekről, zenészekről. Most kezdem láfni, hogy talán a székelyföldi első emlékeit juttattam eszébe, és amit akkor az énekesekről és hangszerszólókról mondott, nevelési céllal nekem szánta. Időnkint szolmizáltatok, és felcsillant a szeme mikor a dúdolt dallamot utána-szolmizáltam. Ö mindenütt nevelni akart, ahol csak lehetett. Halálhíre megdöbbentette az egész országot. Iskolánk a Zenei Gimnázium — felváltva állt őrt a Magyar Tudományos Akadémia előcsarnokában felállított ravatala körül. ^ Megható volt látni a nagy tömeget, amely koporsója előtt vonult teljesen némán, sokan még könnyezve is. Érezni lehetett a gyászt. Ezt sosem felejtem el . . . Mindent őrzök róla: emlékeket, dedikált könyveit, fényképet, mert tudom, hogy sokat, nagy kincset kaptam tőle. így látom én Kodály Zoltánt, a nagy művészt, a Mestert, a nemzet nevelőjét a nemes, jó Zoltán bácsit. Madéfalvi Mária 20
