Kárpát, 1973 (9. évfolyam, 1-2. szám)
1973-01-01 / 1. szám
szer csalt látni kezdtem, Кору az én kis ideálom belép az ajtón, kiveszi kezemből a levelet, elolvassa, és azt mondja: 'fin is imádom Önt, Uram.” Mert ilyen is volt abban a szép piros könyvben. De bogy bonnét tudhatta ezt Pille Gergely harangozó lánya, a kék szemű kis Ilona, ezt fel nem foghattam. Nem is sokat tűnődtem rajta, mert Ilona odahajolt, és kis szája az enyémhez ért. . . Azt hiszem, az öreg dívány is megremegett alattam a boldogságtól. Pedig ha tudtam volna! Abban az időben nagyanyám szobájában aludtam. Ö adta a szokásos esti csókot, és ő húzta ki ernyedt kezemből a levelet. . . De én csak álmodtam tovább Ilonáról. Már az esküvő körül tartottunk, amikor felébredjem. Az álom puha édessége ölelt még, de a kezemből hiányzott valami. Riadtam felültem. A levél! Öreg kályh ánkban utolsót lobbant egy kis láng, és én tapogatva, kétségbeesetten kerestem a levelet. Nincs, nincs! Elveszett. Elvették? Homályosan visszaéreztem az álmot s a papír súrlódását, amint kihúzták a kezemből. Körülnéztem a szobában. Hol keressem? Nagyanvám horkol va aludt: hrrr — phü hrrr *—• phü. Féltem, de a levél elszánttá tett. A kis láng világossága mind apróbbakat lélegzett. Lábujjhegyen, reszketve tapogattam az asztalon, széken, és félve közeledtem nagyanyámhoz, aki hrrr phü «— hrrr phü — rémítgetett, mintha nem is ő vitte volna el a levele*. Feje felett egv kis polc. Ezt kellett elérnem. Ezen a polcon egv Szent Antal-«zobor körül tartogatta apró csecsebecséit, és egy kis cukorszelencébe szok*a tenni megőrzendő apróságait. Felálltam a székre, kezem, mint a gyík. búit a nippek között, ujja:m felkapaszkod'ak a cukortartó szélére, és — hej, Jó Istenkém! — kiemeltem a levelet. Azt án bedobtam a tűzbe szerelmem bűnös bizonyítékát. Most aztán kereshetik levelem! Keresték is. Mindjárt reggel, de a levél nem lett meg. Nagyanyám nem szók, néha gyanakodva rám nézett, és napvtakarítás örve alatt felforgatta az egész szobát. Kereste még napok múlva is, és csak akim- k ezdett példálódzói erkölcstelen fiúkról, akik szerelmes levelehet írnak, amikor belenyugodott mü, hogy a levél nyomtalanul ebűnt. Így a levélügy lassan els;mu't. de szerelmem fennebb lobogott, mint valaha. Megmondani Ilonának, hogy is mertem volna? Egy út voh még: a hű barát. Puska Péter: Ö már megmondhatta üzenetem, hogy búcsúkor bukszát veszek Ilonának, egyébként pedig legyen a "szeretőm”. Péter elloholt az üzenettel és egy marék mazsolával, én pedig a szénapadláson száraz torokkal vártam a választ. Amikor a létra megreccsent Péter alatt, behunytam a szemem. Ezt küldte <— suttogta Péter, és két pitykegombot nyújtott felém mint Ilona szerelmének bizonyítékát. A pitykegombok Ilona apjának díszlajbijáról valók vol'ak, és ebből láthattam, hogy szerelme áldozatos és komoly, mert ha Pille Gergely bácsi észreveszi a hiányt, Ilonának menten leüti a derekát. így jött el a búcsú. A piros bársonybugyellárist megvettem, és a ringlis körüli tolongásban Ilona kezébe nyomtam. Közben mereven néztük a hintát, amiből pedig az izgalomtól alig láttunk valamit. Csodálatos boldogok voltunk. A tolongásban, ha egymáshoz értünk, elveszett a világ körülöttünk. Másnap már újra poros, nyári hétköznap volt. Arattak a mezőn, s a falu üres volt. Reggel, mise után Pdle Gergely megfog a templom előtt: — Egy kis kérésem lenne, annyi a dolgom, majd elveszek. Nem húzná el a déli harangszót? —i Szívesen, Gergely bácsi. (Apósomnak ennyit igazán ilbk megtenni!) >—< Csak az a baj, hogy elszakadt az öregharang kötele. Fel kell menni a toronyba. Csak ódéig ér... Nem baj. De ne szóljon senkinek, Gergely bAc=i. Az apám nem szereti, ha a toronyban mászkálok. Dehogy szólok. Hallgatok én sok mindenről, lm ludom is: hát szóltam egy szót a bugyellánsról? ... Az* hittem, elsüllyedek. Pille Gergely mér meszsze iárt, engem meg mintha odacövekeltek v^na. Csak később lobbant fel bennem az öröm. Ilona sz"de; b’^iák! Most már csak az enyémek beleegyezése kell . . . Délben felmentem a toronyba. A kötél vége csak a meredek lépcsőig ért. Meglébáltam a harangot —• a galambok iiedten szárnyaltak a toronv körül <—>, és a déli haranszó zengve repült szét a mezőkön. Közb en arra gondosam, hogy én is harangozó leszek, és Hona lesz a le’eségem. Hyenkor hazamegyek, és a konyhában megcsókoljuk egymást. Átölel, és úgy csókol meg . . , Még egy verset harangoztam, aztán <—• mint ahogy az szokás — egyetlen rántással megállítottam a harangot. A harang még kondolt egyet, de á ~ i
