Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)

1972-05-01 / 2. szám

akiről zsenge hajadonsága első szűzi sóvárgásával annyit álmodott, milyen boldog odaadással remegett eléje s ezt a várakozást az ő nevében egy más arc, egy más lény váltotta valóra. Helyébe kirakodott, meglopta, kijátszotta őt. De erősebb volt minden akaratnál és hősien vállalt elhatározásnál.

Erre az elhatározásra pedig szükség volt. Kibúvóra, visszafordulom most már gondolni sem leheteti. Meg kellett ennie, amit maga főzött. Még ha tán az ifjú grófban lett volna gyengébb a hajlandóság? Ha ő csalódott volna várakozásában és maga próbált volna óvatos tapintattal takaródét fújni? Ak kor ő nem erőltette volna a dolgot. Segítette volna, hogy csöndben elvonuljon és elmerüljön az emlékek egyre tetőződő garmadájában. De erről szó sem lehetett. Bethlen István szívét olyan rabság kínzó kényszerével béklyózta meg a szerelem, amelyből sírig nincs szabadulás. És Mária tudta ezt.

Egy este a júliusi telehold aranytányérjának mesemámoros kelését csodálták a murányi bástyákról. A fel meredő bércfalak óriási orgonasípjai mint regebeli kastélyok gyémántporos ormai tündöklőitek fel éjük. Az emelkedő hold kékes világában a ködsávok ezüstös tündérfátylakat bogoztak a magános fenyők gyéren szállongó tűhajába. Lejjebb, mint Iándzsás vitézek végtelen glédái, álltak komor zöld palástjukban a sűrű rendben emelkedő fenyősorok.

Mária, mint a bércek tündércsábú villije, suhogott ennek a szinte túlvilági tájnak igézetében. Az ifjú gróf olyan alázatos imádattal nézett rá, mint a célhoz ért zarándok a kegyosztó Istenanya képére.

Szinte magának mondotta csak, de a templomi csöndben Mária is meghallotta:

Hogyan is érdemlettem meg ilyen mindeneket tetéző boldogságot! Csak Ielkeknek mennyei üdvözülése lehet emehhez fogható drágalátos ajándék.

Mária nem állhatta meg, hogy kis iktató gúnyt ne keverjen szavába:

Istent káromolja, Kegyelmed, pedig hát könnyűszerivel porban hagyta volna kallódani. Még pillantásra is alig hogy méltatta volna.

<—< Dehogy is káromlom én az Istent, alig is győzöm áldani, hogy tenéked amaz okos és bátor levélkét megsugalmazta.

i— Ha magam nem ösztökélem, bizony Kegyelmed ügyet sem vet rám.

' Nem mondhatom, milyen oktalan voltam. Naptal an homályba botorkázott volna csak életem, ha te, hugám, szemem látóvá nem nyitod.

' Csak a szavakkal játszódik Kegyelmed. Itt hagyja Murányt, oszt megint úgy kivet emlékéből, mintha sohasem is látott volna. Mi is vagyok én Kegyelmednek?

—' Mindenem! szakadt fel az elragadtatott

kiáltás Bethlen gróf szívéből, » életemnek megtartó levegője. Messze világokat bejártam, embernek, természetnek sok csodálatos míveit szemléltem, de Istennek tehozzád fogható remekével utaim sehol öszve nem vezettek. Ki tőlem elragadna, életemtől rablana meg.

Mária enyelgő kacérsággal mondta:

<— És ha most büntetni kívánnám nemtörődömségét? Akkor én nem kellettem, most pedig Kelmed nem kelletik. Igv érdemelné.

>—> Mit! Magad rablanád meg életemet?! Nem, ilyen kegyetlen nem lehetsz. Nem is gondoltad igazában, csak játékból mondtad.

— És ha mégsem úgy mondtam volna?

A fiatalember, aki mindig biztos ura volt önmagának, egyszerre elvesztette bölcs mértékét. Szinte egyetlen mozdulattal lendült a bástyafak szélére. Szavában elszánt indulat lobogott:

<—< Ha igazán mondtad, nem is kívánok élni. A mélység irgalmasabb lesz hozzám, mint te, akit én mégis utolsó látomásnak akarok.

Már mozdult volna, de Mária ijedt sikoltással ragadta meg kezét:

>—> Megálljon! Ki hitte volna, hogy ilyen hirtelen! Hogy rám ijesztett!

^ Ha rólad van szó, nem ismerek játékot.

>—’ Lépjen emidé bb a mélység széléről!

r-> ígéred hát, hogy szívesebb leszel vélem?

Mária lesütötte szemét. Zavarában nem tudta, mit mondjon.

Az ifjú Bethlen most közelebb lépett hozzá. Olyan közel, hogy arcán érezte a lány forró leheletét. Karja gyengéden csúszott dereka köré. Mária alig ellenkezett. Szíve dobogott. De inkább, mert érezte rettentő tanácstalanságát.

Pillanatig csend volt köztük. Aztán megszólalt a férfi:

<—» Mária! Életem fordulója nyitotta meg most örvényét lábamnál! A te kezed rántott vissza széliből. Én ezt a mentő kezet mindenkorra magaménak kérem, egész életemre segítőmnek, gyámolomnak, gyönyörűségemnek. Mit szólasz hozzá?

Mária várta ezt a kérdést. Mégis töredezően rebegte:

,—1 Amúgyis Kegyelmednek kötöttek le régtől fogvást.

3\