Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)

1972-05-01 / 2. szám

így a lovat? Fekete szeme villámlott, mint két sötét kárbunkulus. Marconára égett arcáról mégis férfias gyöngédség szólt felé, ahogy felintett neki az ablakba.

Mária érezte, hogy képe belenyomódik szíve forró bibor viaszába és örökre kitörülhetetlenül otthagyja vonásait.

A vendég már ugrott le a lóról. Mária még mindig ott állt látásának igézetében mozdulatlanul az ablaknál. Csak akkor szakadt meg a varázs, mikor a vitéz már belépett a palota kapuján. Akkor megint más kényszer ellenállhatatlan parancsára kellett cselekednie. Rohant a lépcső felé, hogy elsőnek fogadhassa az érkezőt, aki csak érte jött, csak az ő vendége, egyedül és most először csak az övé, ebben a hatalmas várkastélyban.

Karja, mint két repeső szárny tárult a vendég felé. Aik áról pihegően Iebbent a köszöntő szó.

Csakhogy meghozta Isten kegyelmedet! Nagy szívbéli szorongással vártam ám, Istók.

Hogyan muzsikált szájában ez a név. Mintha ezüst csengetyűk harangoztak volna. A jövevény arca mégis furcsán megrebben hallatára. De aztán elmosolyodott.

—' Megcsalatkozál, hugám. Nem én volnék, akit vártál. Istókot amoda hagytam lenn, a jólsvai itatónál. Magam sógora volnék, Zólyomi Dávid.

Mária mintha a hetedik mennyországból zuhant volna le. Azt hitte, eszméletét veszti. Pillanatra behunyta szemét. De egyre látta így is azt, aki előtte állt. Szívéből sütött fel szemébe a képe. És ebben a vak látásban valami mondhatatlan édes fájdalom volt. Zól yomi mélyzengésű hangja eszméltette magára.

.—■ Sógorkám lova /—■ bestye makrancos dög /— megbokrosodott. Istók hasztalan próbálta tartani, lecsúszott vele a Jolsva hínáros martján.

í—' Csak nem történt baja? <—< lehellte Mária nagy zavartan Zólyomi felé.

*-i Hát igenis dísztelenül szedők ki alóla. Tán Iába is megbicsaklott keveset bokában. De főképen azon felhődzött, kitisztálkodása tellik majd sok időbe; Előre ugratott hát engem, hogy ne várakoztassa fölösen kedves hugomékat.

<—» Hintószekeret szalajtsanak érte a vár alól az ispánházból —i rendelkezett özvegy Széchy Györgyné; ki közben szintén kijött a vendég elé.

. í e Mondanák meg nékie, inkább lovon ügyekezzék fel, ha tud. mert nem győzheti eleget szaporázni Rőtéit, kire emilyen kivételes boldogság várakozik. Én üzenem. Zólyomi Dávid.

Szeme Máriára villant, aki úgy érezte, tiszta

'30

lánysorsának gondtalan édessége most fordult fájdalmakkal, félelmekkel vemhes bizonytalanságba.

5.

Bethlen István más volt, mint sógora. Kellemetes külsejű maga is. De nem a férfias erőnek az a remekben teremtett szoborképe, mint Zólyomi Dávid. Zólyomi szeméből a hódító, nyugtalan akarat Ieigázó tüze villant, az ifjú Bethlen gróféból a melengető jóság, gyöngéd kedvesség sugárzott. Amabban volt valami nyers hetykeség. Ezt szinte aszszonyosan finomra csiszolta a sok külországbeli pallérozás. Viselkedésében, mozdulataiban, egész lényében az udvaroknál iskolázott ifjú sima biztonsága mutatkozott. Amúgyis eleven elméjét a sokféle tudomány köszörűkövei élesítették és okosították ki mégis csodálatos szerénységre. Szeméből az értelem világossága tündökölt, de szavára az igazi tudás tartózkodása vetett zabolát.

Mária szépsége és lényének szikrázó varázsa egyszeriben lenyűgözte. Egész súlyával átérezte a végzetet, amelyet sorsa ellen kihívott volna, ha látatlanba lemond az életnek ilyen csodálatos ajándékáról. Áldotta Mária bátorságát és egyenességét, amely túltette magát mindenféle álszeméremnek kénvszerén és felrázta őt közönyéből.

Eleinte a megszállottság részeg bódulatában élt. Lelke gyönge pille volt, beleszé dűlt a leány szépségének ragogó naplángjába. De míg vergődő boldogsággal röpködte körül lelke szárnyain, belső gazdagságának egész szivárványos szinkáprázata megcsillogott.

Mária hullámzó, dúsrétű leikétől sem volt idegen az értelmi nyíltság. Egy világotjárt, nagyműveltségű ifjú szellem, amelyet még Ielkendezőbb Iobogásra gyújtott a belőle áradó igézet, új, ingerlő fűszer volt neki. Hamarosan megkedvelte Istókot. Úgy érezte, valami tisztább, balzsamosabb, könynyebb Iebegésű levegő veszi körül a közelében, mintha szűzi csúcsok méntás, üdeizű fuvalmában járt volna. Ha őt látja meg először, biztosan mély, ellenállhatatlan sodrú szerelmet érez iránta. De így az érzés, amely hozzá fűzte, nem ért szívéig. Csak lelke tapintóhártyáin, úgyszólván bőrén érezte, mint langyos, bársonyos simogatást, elmerült, vidáman lebegett benne, mint fűszeres, frissítő fürdőben. De szíve mélyén Zólyomi képe ringatózott az első benyomás megbabonázó, megtörhetetlen pecsétjével.

A sors, amelynek kerekét vakmerőén maga akarta igazítani, kicsit megtréfálta őt. Hogy várta azt,