Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1972-05-01 / 2. szám
A TELEFONHOZ Van oly bol on cl, aid bol on cl zenédre idegrohamba rázkódik. Beléhasítsz, mint fogorvos fúrója, s ba felvisítasz, ő is felvonyít, mint kiskutyák futkáros tűzoltókra . . . Idegbe fúr telefon itt: van oly bolond (mint én), bolond zenédre elküld morcosán a fenébe. Másnak te vagy pórázon lógó bunkó, veled lebunkóz óriást. Ül lesbe pókhálózatod egy sarkán s lead egy-egy agyonsújtó hívást, orgyilkos törpe ő, gonosz boszorkány. "Sweetheart” sziszeg ciáni gázt a dróton át. S agyoncsap álnok bunkód sok-sok balek fajankót. Kinyújtott kar és simogató kéz vagy, mikor a kedves kedvest hív. Ragyog, mosolyg rád, csókol is tán: “öt” látja benned kerge szív. A drótod izzik, suttogást hord tisztán . . . Hogy’ tudsz te együtt-érezni. Kinyújtott kar és simogató kéz vagy, madárzene s tavaszi boldog évszak . . . Soknak tekercses drótodon a horgony: magányból rajtad menekül. Kibajigál a népek tengerére: ma engem nézett tengerfenekük s magányából, elég silány cserébe, én szigetemre települ. Soknak tekercses drótodon a horgony, döfésit egy-egy este hordom. Maid hosszan zeng sikoltó hívás éjbe, türelmetlen visít és sürget sokszor, de kagylót senki nem emel. Harag, enyelgés, rágalom vagy zokszó, segélykiáltás Iüktet-ver szívedben: “embertársak^oz” tolakszok, s jajod senkit sem érdekel . . . Mert mennyi vak kiákás, hiú hívás fül nagy szívedbe, Gép, kit finnyás fülem, az önző, nem tűr. Mert benned jajgat mind a végtelen zűr, s ba fölsüvítsz. az Ember sikolt benned. Legemberibb Gét>, óriás Ideg. Egy korban, amely bideg-vak-siket, e drót mindentől s mindenért szenved . . . Bujdosó Bálint < Inkább harap r— suttogtam <, de rúg is . . . katonaló volt. A csizmás szemrehányóan intett a kupecnek. i—< Na! Van magának szeme? Köszönöm, kisfiam. Amikor elmentek, mélyen összenéztünk Fergeteggel, és amikor megláttam, hogy felénk integetnek, más vevőkkel is tudatva Fergeteg rejtett hibáit. leszálltam, és megsimogattam drága barátom nyakát. — Azt hiszem, nem lesz baji . . . Nem is lett. Lajos bácsi időnként meglátogatott. ~ Na? Meg se kérdezte senki. — Nem baji Ilyen lovat nem is szabad eladni. Tudja mit, nem is adjuk el. Nem eladói De erről otthon nem szólunk . . . mert ugye . . . ba nem is kérik . . . Persze i—' és majdnem megcsókoltam. De Lajos bácsi hozhatna valamit a lacikonyháról, egy kis búst. Az öreg zsebre vágta a júdáspénzt, és rövidesen ott ültünk a kasban őszi békesség koronájával bűnös fejünk felett. A meleg bús omlós volt, mint a vaj, a kenyér, mint a kalács, és a bor w igen, erről se feledkezzünk meg ,—<, mint a bűvös arany, ami lángot vetett bensőnkben. Ezután természetes, bogy az öreg Marcsát nyugdíjaztuk Fergeteg helyére, és csodálatos hangulatban robogtunk ki az országúira, ahol megcsodáltak bennünket a varjak, mert Fergeteg úgy rakta a lábát, mintha díszszemlére mentünk volna. /— Nem danolnánk? kérdezte Lajos bácsi. Hát mért ne danoltunk volna- Danolhink, ahogy vidám vásárosokhoz illik, s a nóta elszállt, mint tűnő uszálya az útnak, időnek, szétterülve a tél felé ballagó őszi mezőkön. 19
