Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1972-05-01 / 2. szám
MÜNDSZENTY JÓZSEF BÍBOROS MONDTA: meg Julis, meg Andris, meg az apjuk, no meg a sógor. Egész deputáció. Hát egy postás beigazíti őket valami szűk rácsos helyre, hogy ott megkapják, amit keresnek. Zsuzsi néni büszkén dugja he a rácson a céduláját, csak a sógor pusmogott. — Megeszem én azt a bútort, ha annak tajiga kell! Ugyan ne izgágáskodjék ke <—> szólt ró nagyralátin Andris, »—< hátrul van valahun a komoréba! Kacagtak egyet a nagy bizalmúak, a postás csak felemel egy csomagot a földről s elébük teszi. . . ~ Hát ez mi <—< kérdi Zsuzsi néni s levegő után kapkod. ' Ez a maguk csomagja. i—i Csomag! A nyavalya álljon bele, nem csomagir gyüttünk mink, hanem bútorír! — Hatsz az van benne. ^ Mi? Rá van írva, hogy bútor van benne! /—■ Miféle bútor? /—í Olvassa el: bababútor! Mán hogy bábu? i—> Az. Úgy megnémultak mindnyájan, de még a sógor is, mintha megsimította volna őket egy kis lapos guta. Az apjuknak jött meg először a szava, az is csak ennyit mondott: —< A nyüstyit neki! Asszony! Gyere csak haza! Elkullogtak szégyenszemre, mintha mindnek az orravére folyna. Julis fogta a csomagot s cipelte a kétszoba bútort könyvedző szemmel. Zsuzsi néni azonban minekelőtte hazament volna, abolott is menthetetlenül várt rá a bot, a görbe, a nagyerdőn nyesett; ment elébb a piacra, hogy ha mán a szigyen megvan, legalább ne más káréba ki a nagyvilágnak! Ne a sógor, aki úgyis elhireli még ma, az Isten tegye a villahajtóba. Hát inkább ő maga tette csípőre a kezét s megeresztvén hangját, az egész piacnak kitálalta keservét szívének: <—■> Hej, a hóhér pofozza fel a büdös nímetiit, kibánt az énvelem: törje ki a bappáré. egye meg a féreg, hűljön rá a bűr! Küldött a nekem bútort: az Isten Istene ne Iegyík, nyakvas ójjon belé, a rossz verje meg. De micsoda bútort, fusson ki a szeme, törjön el a bokája, száraggyjon le a kezeszára! Bábunak való bútort, rogyassza rá az Isten az eget, akassza keresztül benne a karót, boriccsa gyászba a fekete fenével! az én tizenhat forintomért! gebeggyen meg, szivembül kívánom, törjön “A magyar fa leveleit messze elhozta a világfergeteg. Ne mondjátok i—> eggyel-eggyel találkozva <—> Káinnal: Vajon őrzője vagyok-e öcsémnek? (Móz. 1.4.9.) Bizony az vagy; vigyázzatok minden árva magyarra, mint a szemetek világára és ne múljon el egyetlen nap, hogy valamelyik árva falevélre jótéteményt ne írtatok volna.” Magyary Csilla: KEZDETTŐL FOGVA Kezdettől fogva tégedet kereslek, ki velem voltál elmúlt tavaszokban, kinek évezredekkel ezelőtt már a megálmodott örök sorsa voltam. Egymás nélkül mi soha még nem éltünk, ha te fa voltál, én a levél rajtad, ha tenger sodort bullámként magával, másik bullámként én csókoltam ajkad. Együtt nyíltunk a réteken virágként, hajnalban a két barmatcsepp mi voltunk, két búzakalász az áldott mezőkön: szellő nélkül is egymáshoz hajoltunk. Ha tűz voltéi a néma éjszakában, én égő tüzed fellobogó lángja, ha bánat voltál, én voltam a könnyed és örömödnek vidám kacagása. Ha napsugárként hullottál a földre, én fogtam fel és tükröztem a fényed, te voltól szivem lázas dobogása s a te leltedben én voltam az élet. Most újra itt vagy. Vers lettél a számon. BeledaloIIak nyári hajnalokba. Évezredek óta a dal vagy bennem. Csak azt mondd meg: én ki vagyok neked ma? ki a nyaka, fusson ki a szeme! Az én drága tizenhat forintomért! fiadzik bele a kutya a lelkibe, az Isten Iűjje fűbe, a fene essík hasra vele, az én tizenhat forintomért! 17
