Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1971-10-01 / 1. szám
sírdogáltam ott fenn a pózna tetején, de mivel a sírdogálásra a csapda nem könyörült meg rajtam és nem eresztett el, kiabálni kezdtem segítségért. Végre jó óra múlva megérkezett Hatala bácsi. Nem volt igaz, hogy elfogyott a sörétje, mert a puska nála volt. De most nem bántam már, ba agyonlő is, csak a sasfogóból szabadítson ki, mert rettenetesen vágta a kezemet. Az öreg látva a fogóban vergődő furcsa sast, nem gondolkozott, ledobta a puskáját, felsietett a fokokon s egy nyomással kiszabadított a csapdából. Persze rögtön megismert, bogy a gazdatiszt fia vagyok, szépen beszélt velem s mikor a kérdésére, hogy hogyan kerültem a sasfogóba, ártatlan képet csinálva elmondtam, hogy az erdő szélén sétáltam s egyszerre csak láttam ám, hogy jött egy nagy sas s mielőtt elmenekülhettem volna, rámcsapott és idehozott a sasfogóra, hogy megegyen. Hatala bácsi elmosolyodott, úgy tett, mintha elhitte volna s csak annyit mondott: Hogy a csuda azt a sastl De aztán barátjává fogadott. Ezek után az előzmények után hozta a rókát. Rettenetesen megörültem neki. Reggel volt, mikor hozták, mingyárt magam mellé akartam venni az ágyba s mivel kávé helyett pujkatojásból rántottét ettem reggelire, arra kértem édesanyámat, hogy a Miska részére is i—< erre a névre kereszteltem a rókát —< süssenek egy pujkatojást, mert én vele reggelizem az ágyban. Ezt persze nem engedték meg, mert bár Miska igen szelidlelkű kis állatkának mutatta magát, apám azért próbára tette. Pár hétig figyelte s mikor meggyőződött róla, hogy tényleg roppant alkalmazkodó kis féreg, megengedte, hogy játszbassan vele. Szörnyű boldog voltam. Pántlikát kötöttem a nyakára és Miska úgy jött utánam, mint a kutya. Megevett mindent. Reggel már kaparta a hálószoba ajtaját s mikor beeresztették hozzám, gondolkozás nélkül felugrott az ágyamba s a rántott pujkatojásból olyan reggelit csaptunk, hogy az egész háznépe minket nézett. Abban az időben érkezett hozzánk a másik gézengúz, a Marci, a szarka is. Azt is Hatala bácsitól kaptam, nevemnapjára hozta ajándékba az öreg erdőkerülő. Megörültem neki nagyon, hát még mikor Hatala bácsi intett neki és Marci emberi nyelven megszólalt és azt mondta: —• Bandi, hogy vagy? Mert Hatala bácsi felvágta a nyelvét s mielőtt elhozta volna, megtanította beszélni. Hihetetlenül kedves és huncut madár volt. Most már Marci lett a kedvencem és Miskát kissé elhanyagoltam. Miska ezt mingyárt a legelső nap észrevette. Marcit eleinte kedvelte, barátkozott és játszott vele, de később határozottan féltékeny volt rá s mikor mind a ketten bent voltak nálam, ba csak tehette, Marcit mindig eltolta előlem s ba ezért Marci, aki szintén féltékenykedett Miskára, mert attól félt, hogy azt jobban szeretem nálánál, megcsípte, a mancsával olyant ütött a hátára, hogy szegény Marci sokszor háromszor is meggurigázott a földön és felborzolt tollal akart magának elégtételt szerezni, de nyíltan nem mert, csak alattomban csípett bele Miska farkába. Ez a kölcsönös féltékenykedés végül ádáz ellenségeskedéssé fejlődött. Marci és Miska a szó szoros értelmében gyűlölték egymást. Ha találkoztak, folyton acsarkodtak s a cselédek nem egyszer kapták azon Miskát, hogy életrehalálra üldözte Marcit. Ezért aztán azzal büntették, hogy kikötötték egy oszlophoz. Miska pár napig szomorkodott, később azzal bosszulta meg magát, hogy nem törődött senkivel és semmivel. Ha szóltak hozzá, úgy tett, mintha aludt volna. Marci azonban Miska nemtörődömségét nem vette komolyan, ha csak tehette felkereste, pontosan kiszámította, hogy a róka lánca meddig ér el s addig közeledett hozzá, nehogy Miska elkapja. Ha máskor nem is, de mikor a malacok estefelé megérkeztek a legelőről, mindig a róka körül ólálkodott. Nem tudtuk, hogy miért. Sok idő múlva aztán rájöttünk a turpisságra. A kanászgyerek nem szerette a rókát s valahányszor elment mellette, a fogai közül mindig odaszólt neki: i—' Vörös róka! Csúnya róka! Ezt hallgatta Marci. Értette-e, vagy micsoda, nem tudom, de nagyon tetszett neki s valahányszor a kanászgyerek kimondta véleményét a rókáról, úgy hallgatta, hogy még a szeme is kerekre tágult. Egyik reggelen aztán furcsa esemény történt. Miska oszlopa felől különös rekedtes hangot hallottunk. Lassan, óvatosan arra néztünk, hát uramfia <—• mit látunk. Miska az oszlop mellett áll, dühös volt, hogy csak úgy villogott a szeme, szinte toporgott mérgében, előtte pedig a lánc jól kiszámított távolságára, Marci fészkelődött és felborzolt tollal szidta ám, hogy csak úgy csattogott a csőre: —< Vörös róka! Csúnya róka! Vörös róka! Csúnya róka! Hót ezért leste a kanászgyereket, hogy megtanulja Miska bosszantására azokat a szavakat, amelyekről huncut eszével megfigyelte, hogy haragszik érte. i—« Ejnye, ejnye, Marci —• szólt rá apám a madárra. Hát illik ez a csúfolódás egy tisztességes madárhoz? Marci, mintha elszégyelte volna magát, eloldalgott s a róka körül nem mutatkozott egy ideig. A csúfolódást azonban nem hagyta abba. Ez okozta szomorú végét is. Akkor is csúfo Ita Miskát. Miska úgy tett, mintha aludt volna, meg sem mozdult. Marcit bosszantotta, hogy Miska nem izgul, egy lépéssel közelebb oldalgott hozzá és onnan szapulta. Ebben a pillanatban fent, a levegőben egy csapat galamb repült el s repülő árnyékuk Marci elé esett a földre. 32
