Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1971-10-01 / 1. szám
A KÉT GÉZENGÚZ írta: Nyáry Andor A két gézengúz közül az egyiket úgy hívták, hogy Miska, a másikat meg úgy, hogy Marci. Miska róka volt, Marci meg a szarkák nemzetségéhez tartozott. ök voltak az én legkedvesebb gyermekkori pajtásaim. A kettő közül először Miska került a házunkhoz. Hatala bácsi, az öreg erdőkerülő hozta nekem. Hatala bácsi a fácánosnak volt az őre. Mivel pedig a róka módfelett kedveli a finom fácánpecsenyét, de mert a gróf, a puszta ura, ugyancsak kedvelte, így Hatala bácsi kötelessége volt vigyázni arra, hogy a fácánokat ne a róka fogyassza el, hanem a gróf. Az öreg vigyázott is a ráhízottakra s mikor egy körútja alkalmával a bokrok sűrűjében megtalálta a rókalyukat, másnap már napszámosokkal vonult ki s a rókacsaládot napvilágra hozták, kiásták. Az anyaróka ugyan kereket oldott, az öt rókagyerek azonban kézre került. Gyönyörű, eleven kis jószágok voltak. Húzódoztak, pislogtak az emberek láttára. Az egyik azonban olyan szelíd és talpraesett volt, hogy Hatala bácsi mingyárt rám gondolt és elhatározta, hogy azt a helyes kis jószágot elhozza nekem. Hatala bácsi ugyanis nagyon jó barátom volt, bár meglehetős korkülönbség volt közöttünk, ö hatvanéves volt, én meg négy. De ez a kis korkülönbség nem akadályozott meg engem abban, hogy állandóan vele legyek. Együtt bolyongtunk a fácánosban, nála természetesen rendes vadászfegyver volt, nálam pedig gumipuska, ö a bal vállára vetve vitte a puskát, én pedig a kezemben tartottam az enyémet, persze lövésre készen, hogy mindenféle támadás vagy meglepetés készen találjon. Mert hát az öreg vadász mesélt ám sokféle csodadolgot az állatokról. Úgy hallgattam, hogy minden ötödik percben hasra estem, mert a szemem állandóan az öregen volt és sohase néztem hova lépek a gazos, bokros erdei földön. Eleinte féltem Hatala bácsitól, mert pajtásaim azt mondták róla, hogy a puskát azért hordja magával, hogy ha a fácánosban gyereket talál, hát menten agyonlövi, •— Apámat vétlen megcsapattad. BeléKoIt a szégyenbe. Most dögölj meg te is, eblelkű parasztnyúzó! A bosszúcsövű puska másodikat pukkant. Nyomban rá rekedten dördült a két mordály is. Kinn hirtelen homályba Iappadt a tűzrakás lángja. Az éccaka fekete csöndje ráborúlt az árva pajtára, csak a hamvadó parázs fénylett még egyre bágyadtabban, mint földre hullott véres világú csillag. >— Folytatjuk aztán a gyereket ott az erdőben mingyárt el is ássa. Ügy kerültem Hatala bácsit, mint a tüzet. A fácános azonban annál jobban vonzott. Még pedig azért vonzott, mert a sasfogót szerettem volna kitanulmányozni benne. A sasfogó egy hatalmas fenyőszál tetején állt. A fenyőszálon létrafokok voltak a csapdáig. A gyerekek azt mondták, hogy ha a sas megfog egy fácánt, akkor felrepül a fenyőszál tetejére, hogy a fácánt szét tudja szaggatni. Igen ám, de ha fel is száll, azért a fácánt mégsem tudja megenni, mert a fenyő tetején van a sasfogó s mikor a sas arra rálép, a fogó összecsapódik és megfogja. Hogy ezt meghallottam, egyetlen percig sem volt nyugtom. A fejemet állandóan azon törtem, hogyan tudnám a sasfogó szerkezetét kitapasztalni. Hiszen nem lenne az nehéz dolog! Mi lenne nekem annak a tizenöt-húsz méter magas fenyőszálnak a létrafokain felkapaszkodnom, mikor a falu templomtornyát is megmásztam a bőregerek után hetenként legalább egyszer. A dolognak ez a része nem is izgatott. A gondokat az okozta, hogy mit csinálok akkor, ha Hatala bácsi meglát, agyonlő és az erdőben eltemet. Mit hazudok otthon, hogy miért nem megyek haza pontosan ebédre, mikor harangoznak. Egyik napon azonban nagyon kedvező hírt hallottam. Azt mondták, hogy Hatala bácsinak elfogyott a sörétje s addig nem tud agyonlőni senkit, amíg nem hozat patront Szekszárdról. — Na — gondoltam, ~ akkor kitapasztalom a sasfogót! Nem szóltam senkinek, még az öreg Cézárnak, a házőrző kutyánknak sem, pedig annak mindent elmondtam. Nagy sietve elmentem a fácánosba. Lopva, Iábujjhegyen lépkedtem az erdőben és egyenesen a sasfogóhoz siettem. A sasfogó ott állt előttem. Ügy dobogott a szívem, hogy majd kiugrott a mellemből. Még egyszer körülnéztem. Nem láttam senkit. Most a gumipuskát, amelyet természetesen egész idő alatt lövésre készen tartottam, a zsebembe gyűrtem, aztán lassan, mint a mókus, felfutottam a fenyőszálon. A sasfogó csapdája a szemembe meredt. Két szárnya ki volt feszítve, a közepén deszkadarab fedte, hogy ha a zsákmányát hozó sas rászáll, hát ne lásson semmit. — Ó, édes Istenem! Mit adnék érte, ha én azt a két szárnyat össze tudnám csettenteni! Gondolkoztam, hogy mit csináljak. Végre úgy határoztam, hogy az ujjam hegyivel odaülök a deszkára, aztán a kezemet villámgyorsan elkapom. Ügy is tettem. Az első ütés nem sikerült. Olyan vigyázva ütöttem, hogy az ütés nem ért rá a deszkára. A második ütés már jobb volt. A deszka koppant, a kezemet rántottam, azaz csak rántottam volna, mert a csapda az érintésre olyan hirtelen összecsapódott, hogy a jobb kezemet csuklónál úgy elkapta, mintha legalább is én lettem volna a sas. No, most mit csináljak? Eleinte próbáltam szabadulni, de nem sikerült. Később 31
