Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1971-10-01 / 1. szám
Kicsoda. Hát Betlehen Istók úrfi, a fejedelem öccse és szándéka szerint örököse a fejedelmi trónuson. Homonnay Mária sötét szemén könnycsepp nenéz gyémántja csillant. 2. A tavasz virágokkal hímezte a murányi kertet. A levegő megselymesedett és jószágoktól volt balzsamos. De a legszebb bimbó a palotabázban feslett ki. Mária kisasszony csodálatos pompában bontotta Iányságának gyöngéd-színű szirmait. A szűzi bájak balovány fényét a szilajabban pezsgő vér festette alá s orcáinak tejfebérségén átrózsállott a forró, fiús életkedv. Karcsú volt és törékeny, mégis csupa rugalmas erő, kívánatos és egyben tiszteletet parancsoló szépség. Tavaszos zabolátlansága a nekizsendült tavaszban érezte magát legjobban. Hiábavaló volt anyjának minden szigorúsága. Az ifjú Mária mihelyt tehette, hátat fordított az asszonyháznak, a kerekes rokkák zajánál sokkal inkább kedvelte a mély völgyek sikárorain suhogó szeleket. A fenyvek sípján úgy muzsikáltak a láthatatlan fuvalmak, mint óriási orgonán. A távolok igézetes képek seitelmét úsztatták a fellegvásznakon. Köröskörűi a sziklazugok homályán izgató rejtelmek bújkáltak. Mária mindig talált ürügyet, hogy szabadúljon, hallgassa csak Kata meg Éva húga anyjának szigorú oktatásait. Ügy érezte, ő már kinőtt az örökös figyelmeztetésekből, rendreutasításokból, erkölcsi szabályok emlegetéséből. Mert Homonnay Mária éppen olyan komoly elvek szerint nevelte leányait, amilyenek közt maga is nevelkedett. Pedig akkortájt már szabadabb szelek fújtak. Máriának egy kisasszony pajtása, nála valamicskével korosabb, azt is elmondotta, hogy a brandenburgi választó asztalánál fedetlen nyakkal és vállal ültek a nők, amiért itt örökös szégyen pellengérére vonták volna őket. Legtöbbször bizony ürügyet sem keresett Mária. Kibújt az első kínálkozó résen, ha anyja figyelme másfelé fordult, vagy az ügyelő vénaszszonyt hirtelen kiszólították. Kereket oldott ilyenkor íziben s azután kereshették, nyoma veszett olykor fél napokra is. Olykor nyíltan is szembe mert már szállni anyja hatalmával, aki lányaival épp oly keményen beszélt, mint szolgálóival. Apja egészen más volt. Vele megértették egymást. György úr szívesen engedett neki szabadságot, minthogy tulajdon zabolátlansága sem tűrt semmiféle korlátozást. Még kedve is telt benne, hogy lánya örömét leli a férfias szórakozásokban. Legalább idősebb lánya természetében lelte fel halovány nyomát a fiúnak, akit az ég megtagadott tőle. Mária hát ezen a fiatalbájú tavaszi napon is ott fürkészte az ismeretlen rejtelmekkel teli távolt a vár legmagasabb bástyafokán. Hóhérbástyának hívták ezt a mázsás kölöncökből rakott kiugrót. Alatta rettenetes mélységbe szakadt le a meredek sziklafal. Az emberkéz emelte kőrakás szinte egybeforradt vele, mintha valami óriás magát az ősbércet faragta volna itt szögletes, csipkés bástyává. Mária lepillantott a mélységbe és örült a borzongásnak, mely egész testén végig bizsergett. Képzelete magát rémítő gyönyörűséggel csapongóit. Ha valaki most hátulról megtaszítaná. Milyen csodálatos volna a repülés a mérhetetlen mélység fölött, tele mámoros, öntudatlanba torkolló szédülettel. De azután szinte a valóság erejével látta magát a meredély fenekén összetört tagokkal vérben heverni. Sikoltani szeretett volna iszonyatában. Ügy rémlett neki, hogy titokzatos hatalommal húzza magához a mélység. Rémülten fordult meg, akkor látta, hogy nincs egyedül a bástyán. Első izgalmában az volt az érzése, hogy amit tulajdon borzongatására játékból idézett fel magában, tán nem is nagyon messze a megvalósulástól. Ha még soká mereng ott a szakadék szélén ... Ki tudja, milyen szándék ólálkodott közben mögötte? Pillanatre jeges dermedés alvadt tagjaiba. De egyszerre mosolyba engedett az arca. Barát közeledett felé, Máté palóc, akinek furcsa szavajárása, elméjének ravaszdi játékossága mindig úgy meg tudta vidítani. Máté már messziről kiáltozott: r-i Csakhóo raaja lelek, kisasszonykaám, hogy is mauszkaáhat ezen az istenverte helyen. Mária szava csicsergett, mint a tavaszi madár: Szép innet alátekinteni, Máté bá. Hát fenemaód feepaockaoták, amáa igaz, de itteé meég kaarhozott Ieelkek is kujtorganak. i—< Csak nem mondja tán igazában, Máté bá? De bion, úgy igaz a. Miveehogy csesznye hárámia-vacok vaót iteé ez a kőrakaás. A Iegbestyébb rablók tanyaádzottak benne. Ebbeő a sziklaodubao nehez vaót eőkeemüköt kifüsttöllenyi. A kisasszonyka sohase nem hallotta hírit Bassao Máatyásnak.? — Nem én. Mi szerzet volt? — Fermeteg rusnya rablaó. Úgy eődöklött itteé környesköröő, mikent a dögnyavalya. Kit a kézi ügyibe kaphatott, arm eleventen Iesuvasztotta a ,26
