Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1971-10-01 / 1. szám
lfj. Fekete István: ÖREGSZEM... Június első Kefében jártunk és a tavasz még inem adta ét helyét a nyárnak teljesen, de így délkörül olyan ereje volt a napnak, mintha már augusztus közepét imánk. Az irodám közel esett a kis parkhoz, ahova ebéd időmben lejártam, hogy süttessem magam a nappal és elnézegessem a padokon üldögélő embereket. S közben arra gondoltam, hogy otthon, Pesten is így süt a nap, talán kicsit melegebben »— és a Városliget öreg padjain már újra ott ülnek a sakkozók. A két játékost kis csoport veszi körül, akik nem szólnak ugyan a játékba, — de fájdalmasan felszisszennek egy rossz lépés után. A Vörösmarty cukrászda kerthelyiségét is elfoglalták már a nyugdíjas öregasszonyok, hogy összehajolva egy haboskávé és pár félrecsapott süvegű rigó-jancsi fölött megbeszéljék csendes életük apró izgalmait. <— A társbérlőmnél ezen a héten már harmadszor voltak látogatóba az unokái. Én igazán szeretem a gyerekeket, de két ilyen elkényeztetett, rossz kölyköt még nem láttam. Mondtam is neki, hogy Hámorikné, ha nem vigyáz az unokáira, egyszer még ránk gyújtják a házat.. . ^ Ami házunk előtt, két hónapja javítják a járdát. Már reggel hétkor megkezdődik a zörgés, kiabálás . . . De a legrémesebb, mikor rákezd a nagy beton-fúrójuk . . . Az ember lassan egész belebo- Iondul . . . Az ügyvéd fiam már három hete felém se néz ... fel sem hív . . . Bezzeg amíg egyetemre járt, minden héten ott volt. 'Mama, nincs egy ötvenese kölcsön? . . . Mama, mi van vacsorára . . . ? Mama. tudok valakit, aki most jó árat adna a Iepkés fülbevalójáért. . . Maga úgy sem hordja Ültek a napsütésben és visszapergették fogyó életük régi emlékeinek megkopott lapjait. Amikor a Nemzetiben még Somlay Artúr játszotta az Oroszlánszívű Ricsárdot, a Kabarékban Hacsek és Sajó viccein derültek az emberek, s a mozikban Jávor Pali állított örök emléket Dankó Pistának, a hú-es cigánynak. Nézem Csikágó belvárosának felhőkarcolóit, amelyek felhőig érő fejükkel árnyékot vetnek a parkra. S arra gondolok, hogy Pest sokezer kilométerre van, és mégis mennyivel közelebb van hozzám, mint ez a szép, gazdag, hidegszívű város . . . Talán azért, mert itt a parkokban nem sakkoznak az emberek, és délelőttönként nem dugják össze fejüket haboskávé fölött, múltba-néző szemű öregasszonyok. Ugráló gondolataimba utat vág magának valami furcsa távoli bümmögés. Gyermekkoromban mikor falun laktunk, az akácvirág illatától megrészegült vadméh rajoknak volt ilyen a hangja. A- hogy közeledik, a zümmögésből halk dübörgés lesz. Olyan, hogy beleremegnek az ablaküvegek és az emberi szívek ... A háború alatt Pestet bombázó amerikai gépek dübörögtek így. A pilóták ma talán üzlettársaim, barátaim. Nem . . . nem barátaim. Legfeljebb jó ismerőseim, mert teljesen sem ők nem fogadtak he engem, sem én őket. . . Ámbár meglehet, az én hibám, hogy nem engedtem közelebb magamhoz ezt a nagy várost és a benne lakó embereket... Talán azért, hogy ne fájjon, ha majd visszamegyek abba az öreg városba, ahol a parkok kopott padjain sakkoznak az emberek és ahonnan a szívemmel soha el nem jöttem . . . Amikor a dübörgés már szinte félelmetes lesz, meglátom az okát. Nagy, nyitott Cadillac tűnt fel a park melletti úton. Halott-szállító kocsi, rajta cifra koporsó, s mögötte szinte lépésben, vagy száz motorkerékpáros hajtott. Mindegyiken bőrbekecs, hátukon nagv, fehér betűkkel a gang neve: Hell Riders . . . Pokol lovasai ... A fiúk haja vállukig ért, a lányoké derékig. Valahogy piszkosaknak tűntek . . . Különösen a szakállasok. S akkor az én fiatalságomra gondoltam. Mert mi is öltözködésünkkel lázadoztunk öregeink ellen. Vagy legalább is azt hittük, hogy lázadozunk . . . Nekem is volt divatos, keskeny csőnadrágom. Olyan, hogy zipzárt kellett a végébe varrni, mert máskülönben nem fért rajta át a lábfejem ... És magasra felpúpozott “hárém ”, amit az idősebb korosztály kissé gúnyos mosollyal “tüzoltófrizurának” hívott. És vastag, szivacstalpú csattos cipőm. Kordbársony kabátom, és ugyanabból az anyagból zsoké-sapka hozzá . . . Sötétkék öltönyöm, nyolc fehér gombbal a zakón . . . Széleskarimájú, szegett szélű kalapom, kézzel festett, rikítószínű nyakkendőim, csíkos zoknim . . . Igen . . . ránk is kissé helytelenítő fejcsóválással nézett az idősebb korosztály. Édesapámat is felhívták ügvbuzgó rokonok, barátok, ismerősök . . . : ' Te Pista, nem akarok beavatkozni, de láttam tegnap a fiadat. . . nem azért mondom, de úgy nézett ki, mint egy paprika-jancsi. . . 17
