Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)

1972-05-01 / 2. szám

tette a férfi napbarnított kezét. Nagyon jól ismerem az itteni szokásokat. . . <—< Az asszony vállat vont. —i Úgy lesz ezzel a lánnyal is. Adunk neki járadékot, nem egy évre, hanem egész életére. Mi volt ő, amikor maga ráakadt? Faragatlan húsevő, vad; halat evett nyáron, hódot télen, tobzódott bőségben, koplalt éhínségben. És maga nélkül ez is maradt volna. Flogy maga jött, boldogabb lett és ba elmegy, egészen bizonyos, a visszonylag nagy jólétben boldogabb lesz, mintha sohasem találkozik magával.

' Nem, nem <— ellenkezett a férfi, nem helyes.

i—i Nézze, Dave, lássa be! Nem a maga fajtája az a lány. Földből nőtt korcs, földhöz ragadt, nem lehet fölemelni a rögről. Vadnak született és mint vad hal meg. De mi maga meg én i—> az uralkodó, fejlett faj s a föld szépe és urai a földnek! Mi egymásnak vagyunk teremtve. Jöjjön, Dave, menjünk el. Még fiatalok vagyunk és élni jó. Menjünk!

Winapie a kunyhóból kifelé ment, hogy megetesse a kutyákat. A férfi figyelmét megkapta, hogy a leány alig észrevehetően rázta meg a fejét és kissé visszahúzódott. Az asszony karja most a férfi nyaka köré fonódott, arca a férfiéhoz simult. A férfi ráeszmélt rideg életére és ez leigázta: a hiábavaló küzdelem a kegyetlen erőkkel, a hideg és az éhség szürke évei, a vad, nyers érintkezés az ősélettel, a fájó üresség, amelyet a tisztára állati élet nem tud betölteni. És íme, előtte a kísértés: melegebb, ragyogóbb országokról suttog, zenéről, fényről, boldogságról. Visszavarázsolja a régi időket. Öntudatlanul látott mindent. Arcok bukkanjak föl benne, elfelejtett jelenetek foszlányai, boldog órák emlékei, dalok strófái és nevetés trillája.

— Jöjj, Dave, jöjj! Van nekem vagyonom kettőnk számára is. Az út puha. Az asszony körülnézett a kunyhó szegényes berendezésén. — Van nekem pénzem kettőnk számára is. A világ lábad előtt fekszik és minden öröme a tied. Jöjj, jöjj!

Remegve a férfi karjába simult és a férfi szorosan magához ölelte. Aztán fölállott... de az éhes kutyák vonítása és Winapie éles hangja, amint csitítgatta a verekedőket, tompítva érkezett füléhez a vastag gerendákon át. És most egy másik jelenet villant föl előtte. Küzdelem az erdőben — egv rettenetes, kopaszpofájú, töröttlábú medve, kutyák vonítottak és Winapie éles hangon ösztönözte őket támadásra. Ö maga ott áll a csata közepén, lihegve, fújva, betört bordákkal igyekszik magától távoltartani a vörös halált; összemarcangolt kutyák voní-SZÁZADUNK

Mi bősz époszt rótunk betonba és kőbe, embert vetettünk véres anyaföldbe.

Borongó utódok vádlóan megkérdik: ennyi az egész — a bölcsőtől a sírig?

Nem i—* feleljük büszkén ^ ím ott az alkotás: az atomreaktorok és atomrobbantás.

Komputer pótolja az emberek eszét, halott az élőnek tovább adja szívét.

Mi ábránd volt egykor, valóság lett abból, köveket hozunk le a jó öreg Holdról.

Sokat kikutattunkt, sokat kitaláltunk, tudomány mezején fütyürészve járunk.

Csak egy maradt árván: < az emberi lélek,

időnként felsikolt: Uram! Én még élek, de mindjobban félek!

Mattyasovszky Kornél:

tottak tehetetlen félelmükben és kaparták a havat; a szűzfehérség emberek és kutyák vérétől vöröslik; a medve vadul, legyőzhetedenül kapaszkodik, szorítja ki belőle az életet; és Winapie lobogó hajjal, villogó szemmel, mint a megtestesült düh képe veti bele magát utolsó pillanatban a borzalmas tumultusba és újra és újra belemártja a vadba Dave vadászkését. . . Verejték gyöngyözik Dave homlokán. Lerázza magáról a rátapadó nőt és a falhoz tántorodik. És az asszony tudta, hogy eljött a döntő pillanat, de sejtelme sem volt róla, mi ment végbe a férfi lelkében, úgy érezte, hogy kisiklik kezéből minden, amit már megnyert.

r-- Dave. Dave «— kiáltott föl. — Nem mondok le rólad! Nem mondok le! Ha nem akarsz jönni, maradiunk itt. Nézd, itt maradok veled. Nekem kevesebbet jelent a világ, mint te. Főzök, etetem a kutyáidat, ösvényt vágok neked, evezek veled. Megtudom tenni, hidd el. Erős vagyok.

A férfi nem is kételkedett benne, amint végignézett az asszonvon, ahogy távoltartotta magától. De arca elkomorodott és szürke szeméből kihalt a melegség.

Kifizetem Pierret meg a hajósokat, és elküldöm őket. És veled maradok mindenüvé, akárhová. Dave! Dave! Hallgass meg! Azt mondod, vétettem ellened a múltban — és igazad van, ^ hadd tegyem jóvá, hadd vezekeljek.

39