Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)

1972-05-01 / 2. szám

tette a férfi napbarnított kezét. < Nagyon jól ismerem az itteni szokásokat. . . «— Az asszony vállat vont. ,—■ Úgy lesz ezzel a lánnyal is. Adunk neki járadékot, nem egy évre, ktanem egész életére. Mi volt ő, amikor maga ráakadt? Faragatlan húsevő, vad; halat evett nyáron, kódot télen, tobzódott bőségben, koplalt éhínségben. És maga nélkül ez is maradt volna. Hogy maga jött, boldogabb lett és ka elmegy, egészen bizonyos, a visszonylag nagy jólétben boldogabb lesz, mintka sohasem találkozik magával.

i—< Nem, nem ellenkezett a férfi, nem helyes.

Nézze, Dave, lássa bel Nem a maga fajtája az a lány. Földből nőtt korcs, földhöz ragadt, nem lehet fölemelni a rögről. Vadnak született és mint vad hal meg. De mi i—» maga meg én >—> az uralkodó, fejlett faj s a föld szépe és urai a földnek! Mi egymásnak vagyunk teremtve. Jöjjön, Dave, menjünk el. Még fiatalok vagyunk és élni jó. Menjünk!

Winapie a kunyhóból kifelé ment, hogy megetesse a kutyákat. A férfi figyelmét megkapta, hogy a leány alig észrevehetően rázta meg a fejét és kissé visszahúzódott. Az asszony karja most a férfi nyaka köré fonódott, arca a férfiéhoz simult. A férfi ráeszmélt rideg életére és ez leigázta: a hiábavaló küzdelem a kegyetlen erőkkel, a hideg és az éhség szürke évei, a vad, nyers érintkezés az ősélettel, a fájó üresség, amelyet a tisztára állati élet nem tud betölteni. És íme, előtte a kísértés: melegebb, ragyogóbb országokról suttog, zenéről, fényről, boldogságról. Visszavarázsolja a régi időket. Öntudatíanul látott mindent. Arcok bukkanjak föl benne, elfelejtett jelenetek foszlányai, boldog órák emlékei, dalok strófái és nevetés trillája.

Jöjj, Dave, jöjj! Van nekem vagyonom kettőnk számára is. Az út puha. Az asszony körülnézett a kunyhó szegényes berendezésén. >— Van nekem pénzem kettőnk számára is. A világ lábad előtt fekszik és minden öröme a tied. Jöjj, jöjj!

Remegve a férfi karjába simult és a férfi szórósan magához ölelte. Aztán fölállott... de az éhes kutyák vonítása és Winapie éles hangja, amint csitítgatta a verekedőket, tompítva érkezett füléhez a vastag gerendákon át. És most egy másik jelenet villant föl előtte. Küzdelem az erdőben egv rettenetes, kopaszpofájú, töröttlábú medve, kutyák vonítottak és Winapie éles hangon ösztönözte őket támadásra. Ö maga ott áll a csata közepén, lihegve, fújva, betört bordákkal igyekszik magától távoltartani a vörös halált; összemarcangolt kutyák voní-SZÁZADUNK

Mi bősz époszt rótunk betonba és kőbe, embert vetettünk véres anyaföldbe.

Borongó utódok vádlóan megkérdik: ennyi az egész >—< a bölcsőtől a sírig?

Nem i—i feleljük büszkén ím ott az alkotás: az atomreaktorok és atomrobbantás.

Komputer pótolja az emberek eszét, halott az élőnek tovább adja szívét.

Mi ábránd volt egykor, valóság lett abból, köveket hozunk le a jó öreg Holdról.

Sokat kikutattunkt, sokat kitaláltunk, tudomány mezején fütyürészve járunk.

Csak egy maradt árván: ,—- az emberi lélek, időnként felsikolt: Uram! Én még élek, de mindjobban félek!

Matlyasovszky Kornél:

tottak tehetetlen félelmükben és kaparták a havat; a szűzfehérség emberek és kutyák vérétől vöröslik; a medve vadul, Iegyőzhetedenül kapaszkodik, szorítja ki belőle az életet; és Winapie lobogó hajjal, villogó szemmel, mint a megtestesült düh képe veti bele magát utolsó pillanatban a borzalmas tumultusba és újra és újra belemártja a vadba Dave vadászkését. . . Verejték gyöngyözik Dave homlokán. Lerázza magáról a rátapadó nőt és a falhoz tántorodik. És az asszony tudta, hogy eljött a döntő pillanat, de sejtelme sem volt róla, mi ment vér»be a férfi lelkében, úgy érezte, hogy kisiklik kezéből minden, amit már megnyert.

,—- Dave. Dave <—> kiáltott föl. —■ Nem mondok le rólad! Nem mondok le! Ha nem akarsz jönni, maradiunk itt. Nézd. itt maradok veled. Nekem kevesebbet jelent a világ, mint te. Főzök, etetem a kutyáidat, ösvényt vágok neked, evezek veled. Megtudom tenni, hidd el. Erős vagyok.

A férfi nem is kételkedett benne, amint végignézett az asszonvon, ahogy távoltartotta magától. De arca elkomorodott és szürke szeméből kihalt a melegség.

<— Kifizetem Pierret meg a hajósokat, és elküldöm őket. És veled maradok mindenüvé, akárhová. Dave! Dave! Hallgass meg! Azt mondod, vétettem ellened a múltban <— és igazad van, — hadd tegyem jóvá, hadd vezekeljek.

39