Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)
1972-05-01 / 2. szám
i— Igaz, megígérte, de minthogy sem nem leértem rá, sem nem válaszoltam, érvénytelen az ígérete. Tehát nem tudok semmiféle ígéretről. De tudok valami másról, amire talán maga is emlékszik. Nagyon régen volt. r-< A férfi leejtette a feiszenyelet és fölvetette a fejét. Nagyon régen volt, de még egészen világosan emlékszem rá, a napra, az időre, minden részletre. Egy rózsakertben voltunk, maga meg én r-> az édesanyja rózsakertjében. Minden bimbózott, vérünkben is éreztük a tavasz, fakadását. És én megöleltem magát <— először történt •—* és szájon csókoltam. Emlékszik? ^ Ne folytassa, Dave! Ne tegye! Ismerek minden szégyenteljes részletet. Hányszor zokogtam miatta. Ó, ba tudná, mennyit szenvedtem . . . < Akkor azt ígérte —• ej és még ezerszer azután, a többi édes napokban! Szemének minden tekintete, kezének minden érintése, ajkáról hulló minden szava ígéret volt akkor. És aztán ^ hogy is mondjam. jött egy férfi. Elég öreg volt, hogy atváskodjék maga fölött és nem volt valami kellemes a szemnek, de ahogy a világban mondják, puritán jellem. Nem tett semmi rosszat, betartotta a törvény betűit, tiszteletre méltó volt. Továbbá, és az a lényeg, néhány nyomorúságos bánya tulajdonosa, kiaknázottak, de ez nem baj és volt néhány mérföldny; birtoka és sok vállalata . . . De volt más is ^ vágott közbe az asszony. Megmondtam magának. Kényszerhelyzet < pénzzavarok sok bajt okoztak családomnak. Maga megértette akkor az egész szomorú helyzetet. Nem tehettem róla. Nem rajtam múlt. Föláldoztak, vagy föláldoztam magam, ha úgy tetszik, de Istenem, Dave! Lemondtam magáról. Sohasem volt igazságos veLm. Gondolja el, min mentem keresztül! ^ Nem magán múlt? Kényszerhelyzet? ~ De mindig gondoltam magára ^ védekezett az asszony. — Nem voltam a maga szerelmi mértékéhez szokva. Még most sem szoktam hozzá. Nem értettem meg. De most. . . most! >— Arról az emberről beszéljünk, akihez kész volt hozzámenni. Miféle ember volt az? Mivel bűvölte el a maga lelkét? Miféle erényei voltak? Igaz. arany volt a kézfogása — a mindenható arany fogása! Társadalmi mértékkel mérve nem volt rossz ember. De a maga mértékével mérve, Karen, meg az enyémmel, a rózsakerti mértékünkkel mérve, milyen ember volt? — Ne felejtse el, hogy már meghalt. ,—- Ez nem változtat a tényeken. Mii yen ember volt? Nagy, durva, anyagias teremtvény, süket a dal, vak minden szépség, érzéketlen a szellem iránt! ^ Meghalt. És most itt vagyunk mi. <—< Hallja? Mi! Azt mondja, hűtlen voltam. Bűnt követtem el. Jó. De nem kellene magának is azt kiáltania: bűnöztem én is? Ha én megszegtem az ígéretem, maga nem teü ugyanígy? A maga rózsakerti szerelme örök időkre szólt, azt mondja. És most hova lett? — Itt van most is, kiáltott föl a férfi és szenvedélyesen ütött öklével a mellére. Itt volt mindig. — És a maga szerelme nagy szerelem volt ^ folytatta az asszony, >-< nagyobb nem lehetett, így mondta legalább a rózsakertben. És mégsem elég nagy, nem elég gyöngéd ahhoz, hogy megbocsásson, amikor itt sírok a lábai előtt. A férfi habozott. Ajka szétnyílt, hiába próbált szavakat formálni a szája. Az asszony kényszerítette, hogy meztelenre vetkőztesse szívét és megmondja az igazat, amit önmaga előtt is rejtegetett. És jó volt ránézni, amint így előtte állott a szenvedély tűzében és fölidézte régmúlt idők melegebb napjait. Elfordította a fejét, hogy ne lássa, de az asszony néhány lépés után ismét szembefordult vele. ^ Nézzen rám, Dave! Nézzen rám! Én még mindig a régi vagyok. És maga is az, csak nem akarja látni. Nem változtunk semmit. Az asszony keze a férfi vállán pihent és a férfi feje félig az asszonyhoz hajolt, amikor egy gyufa éles sercegése hirtelen magához térítette. Winapie nem értette az egész jelenetet és meggyujtotta az olajlámpa égőjét. Sötét, fekete háttérből úgy emelkedett ki hirtelen a lány bronz szépsége a föllobbanó láng fén yéb en, mint valami királyi aranyszobor. Látja, lehetetlen, sóhajtott a férfi és gyöngéden eltolta magától a szőke aszzonyt. < Lehetetlen, — mondta ismét, lehetetlen! Én már nem vagyok fiatal lány, Dave, a fiatal lányok illúzióival, mondta az asszony szelíden, de nem mert a férfihoz visszahúzódni. <— Mint asszony nézem a dolgokat. Megértem. A férfi férfi. Általános szokás ezen a vidéken. Mi nem kérdezünk ilyesmit Alaszkában, ,—< ellenkezett a férfi gyöngén. .—■ Nos, hát akkor . . . — Nem, nem . . . leheteti en. >—i De nem lehetetlen! Az asszony ismét a férfi mellett állott, keze könnyedén, simogatva érin-38
