Kárpát, 1971-1972 (8. évfolyam, 1-2. szám)

1972-05-01 / 2. szám

Magyary Csilla:

A VÁROSVÉGI KIS CICA

i—> Karácsonyi mese

Valamikor reges-régen Augusztus római császár rendeletet bocsájtott ki, hogy írják össze, mennyi lakossága van a ka talmas Római Birodalomnak. Élt akkor Izraelben egv fiatal házaspár, József és Mária, kik nek szintén teliesíteni kellett ezt a parancsot, mert Izrael is a Római Birodalomhoz tartozott. Elindultak hát, hogy elmenjenek a iudeai Betlehembe, Dávid városába, mert mindketten Dávid királyi véréből származtak. A hosszú és fáradságos út után odaérvén hiába járták he az egész kis várost, nem kaptak helyet sehol, ahol megszállhattak volna.

Mik or már az utolsó fogadóban is megpróbálkoztak és ott is elutasították őket, Mária szép szemét könnyek homályosították el, mert érezte, hogy közel az óra, mikor világra kell hoznia elsőszülött gvermekét és nem volt helyük sehol, sehol. Ott álltak a város végén, könnyes szemmel, bánatos szívvel és nem tudták, hová, merre menjenek.

A városvégi utolsó ház tetején épp egy kis cirmos cica mosakodott. Mikor meglátta a szomorúan álldogálló fiatal párt, abbahagyta a mosdást és csak bámult rájuk nagy, csodálkozó szemmel. Ilyen szép fiatal nőt ő még sosem látott Betlehemben. Nagyon, nagyon megsajnálta őket, mert nem tudta elképzelni, miért sír az a gyönyörű fiatal nő, akinek szépségéhez a boldog mosolygás illett volna. Mikor aztán elindultak, a cica szomorúan nézett utánuk. Egész nap nem is tudott másra gondolni, csak arra: mi történhetett a könnyesszemű fiatal asszonnyal, akinek olyan csodálatosan fehér arca volt, mint a tejecskének, amit a cirmos nagyon szeretett.

Besötétedett. Csillagok ragyogtak az égen. A cica és behúzódott jó meleg kuckójába, hogy átaludja az éjszakát. De most az egyszer nem jött álom szemére. Nem tudott nyugodni, elhatározta hát: elindul és megkeresi, hová mehettek a vándorok, mi lett a sorsuk? Neki is vágott a kis cirmos cica az éjszakának. Ment, ment, bolyongott, már kiért a mezőre, ahol megpillantott egv barlangistállót, ame Iy felett fényesebben ragyogtak a csillagok. Kiváncsi volt a cirmos is, mint minden cica, odafutott és legnagvohh örömére ott találta a fiatal párt, akiket keresett. Ott találta azt a gyönyörű fiatal nőt, kinek könnyes szeme csalta el őt erre az éjszakai vándorútra. De most nem volt könnyes az a kék szempár, hanem boldog, meleg fénnyel ragyogott és a szép arc mosolygósán hajolt egy kis jászol fölé, ahol dideregve feküdt vékonyka pólyába takarva egy picike kis gyermek.

A kis cirmos cica szívét forró szeretet öntötte el a gyermeket látván, olyan édes, forró szeretet, melyet még soha, soha nem érzett, még gazdaaszszonya iránt sem. Felugrott a jászolba, odasimult a fázó kis gyermek mellé és puha, meleg cica-testével melengette az újszülött kisfiút. És a cica testétől felmelegedett a kis gyermek, piros rózsák gyúltak arcán és első, édes mosolyával rámosolygott a kis cicára, aki felmelegítette őt a hideg éjszakában. Ettől a mosolytól valami furcsa remegés járta át a cirmost, örömében kiáltani szeretett volna, de csak halk dorombolást hallatott. A kicsi Jézustól, akinek teste melegét adta ajándékba, megkapta viszonzásul a dorombolás ajándékát.

S ennek az első Karácsony Éjszakának emlékére dorombolnak ma is a cicák, ha örül a kis szívük. Hála érte az égből leszállt Szeretetnek, Aki nem hagyja viszonzatlanul a legkisebb ajándékot sem, akár embertől, akár állattól kapta azt.

Márai Sándor:

AZ IGAZSÁGRÓL ÉS AMI MÖGÖTTE VAN

Szeresd, hirdesd és valid meg az igazságot, a kis és nagy igazságot, a köznapok és végzetes percek igazságait, mindig, bátran és félelem nélkül. De nem árt, ha közben csendesen mosolyogsz is; magadon is, az igazságon is.

Mert az igazság állandó és változatlan, min* a természet nagy törvényei. De te, az ember, aki hiszel az igazságban és megvallod azt, nem vagy álland ó sem változatlan. Már az időjárás is megváltoztatja szándékaid, már a hóesés is eltérít az isteni parancs által kijelölt útról, már egy nő is hatással tud lenni reád: ilyen változékony vagy. Mit is remélhetsz önmagadtól? . . . Hirdesd az igazságot, de nem árt, ha néha mosolyogsz közben.

35