Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-03-01 / 2. szám

ellenére sincsenek ellenségei, mert ő maga sem tud gyűlölni. Szereti az embertársait, szereti az egész emberiséget.

Földi utitársainak” gyűlölködéseiben soha nem botlott meg, hirdeti, még pedig azért, mert hisz az örök életben. Sohasem szabad megfelejtkeznünk a halálról hirdeti a 38 amerikai fodrászszalón boldog tulajdonosa, mert a halálra gondolva megkönnyítjük ideiglenes tartózkodásunkat ezen a planétán. S végül azt is elárulja, honnan meríti ezeket a csöndes boldogságú szavakat, amelyek sokkal inkább illenének egy trappista barát, semmint a párizsi Szodoma közepén tevékenykedő divatdiktátor ajkaira: “A hindu bölcselet egyik alapelve vezérel“ — vallja Antoine, — amely így szól: "Ügy viselkedj az emberekkel szemben, mintha holnap meg kellene halniok, sajál magaddal pedig viselkedj úgy, mintha tenéked kellene meghalnod. Ezért légy azon, hogy szépen és igazságosan élj".

A DEMOKRATA UDVARI FODRÁSZ

Antoine londoni kollégája Willy Clarkson volt. Willy már az édesapjától örökölte a mesterségét s annak előkelő nívóját, lévén, hogy az öreg Clarkson kizárólag a parlament tagjainak volt házi fodrásza, legföljebb még az angol ügyvédi és bírói kar legelőkelőbb tagjait fogadta kliensei közé, Je például már a színház “mocsaráig" nem ereszkedett le. Fia, Willy, aztán még csak fokozta az apja mesterségének ezt a presztízsét, amikor az öreg Victoria királynőnek lett udvari fodrásza. Amikor a múlt század vége felé franciaországi inaséveiből hazakerült, akkoriban persze még szó sem volt bubifrizuráról, étonről és más hasonló “erkölcstelenségek"-ről. Akkoriban még az asszonyok is bőven használtak mindenféle hajbővítő betéteket, nem szólván az angol urakról, akik — különös tekintettel Anglia nyirkos éghajlatára —< ugyancsak sűrűn használtak parókát. Volt olyan úr, aki tíztizenöt parókát is használt, pontosan sorszámozva, hogy a lassan növekvő hajkorona hatását keltse kortársaiban.

Klasszikus kora volt ez még a hajbodorítás művészetének s Clarkson e klasszikusok között is külön klasszis) képviselt, nem csoda hát, ha az öreg királynő őt hívta meg udvari fodrászául. Viszont annál nagyobb csoda volt az, hogy ez az udvari fodrász egyszerre egy szép napon odaállt azok mellé, akik ekkoriban, a század első évtizedében, forradalmi úton követelték a nők választói jogát. Mrs. Pankhurst állott az élükön s az idősebb nemzedék még jócskán emlékezhet azokra a sorozatos botrányokra, amelyeket ez a suffragette okozott a nyilvánosság előtt. (Ki gondolt volna akkoriban arra, hogy ugyanennek a harcias hölgynek rövid pár évtized múltán szobra áll majd az angol fővárosban?!)

Clarksonnak persze derogált volna, hogy tán maga is odaálljon az utcai agitátorok sorába, a Hyde Park szónokszögletébe, ahol tudvalévőleg az angol szabadelvű hagyományok szerint mindenki, még a Iegelvadultabb politikai vagy világnézeti doktrínáit is szabadon előadhatja. Clarkson a maga művészetével állott a demokratikus törekvések szolgálatába. Tudvalévőleg akkoriban, apáik szörnyű rémüldözésére, a cambridge-i diákok is odaállottak a választójogi mozgalom mellé. Clarksonnal együtt ők főzték ki aztán az igazi angol haditervet: Clarkson, aki pompásan értett természetesen a maszkirozáshoz, egy csomó diákot átmaskarázott álbajuszok, álszakállak segítségével úgy, hogy azok a megtévesztésig hasonlítottak egy nevesebb választójogellenes, konzervatív politikusokhoz, így kikészítve aztán kiállottak a népgyűlésekbe és tűnte, tőén buta, antifeminista és antidemokratikus beszédeket mondtak, amelyeknek hallatára a tömegek hasukat fogták nevettükben. A nevetségesség nemcsak Franciaországban ől, s így ez a fodrászi hadjárat ugyancsak sokban járult hozzá a demokratikus eszméknek Angliában való népszerűsödéséhez.

S ha már benne volt Clarkson ezekben a “tekintélyromboló” diákviccekben, mindjárt egy lépéssel tovább is ment, s ő volt egyik főimposztora egy angliai köpenikiádának, aminőt az ember legkevésbé várt volna az angol királynő udvari fodrászától. Két oxfordi diák ugyanis egy szép napon fogadást kötött egymással, hogy egyiküknek sikerül magát Őfelsége valamelyik hadihajójára becsempésznie, sőt azt is eléri, hogy maga az admirális fogja őt ünnepélyesen fogadni. Clarkson munkába lépett. A kikötőváros lapjai másnap jelentették, hogy előkelő abeszszín küldöttség érkezett, egy abesszín császári herceg vezetése alatt. A herceg kifejezést adott a sajtó képviselői előtt annak az óhajának, hogy őfelsége, az angol királynő valamelyik hajóját megtekinthesse. Egy órával később már ott volt a szállóban a parancsnokló tengernagy meghívása az abesszín küldöttség számára. Az egzotikus urak megjelentek s egymás között valamilyen furcsa idiómában beszéltek. Villásreggelire is ott tartotta az abesszín urakat az admirális. Napok múltán aztán kiderült a turpisság, amikor a fogadást vesztett diák elfecsegte barátainak az esetet. Az admirális persze mélyen hallgatott az esetről, annál is inkább, mert, mint időközben kiderült, Clarkson mesterművét, az “abesszín herceget”, a tengernagy saját vérbeli unokaöccse játszotta meg, még pedig Clarkson művészetéből olyan kitűnően, hogy a saját nagybácsija sem ismert rá az öccsére.

Ilyen esetek után az ember szentül meg lehetne arról győződve, hogy Clarkson úgy röpítették ki az udvarból hogy a lába sem érte a földet! Távolról sem! Clarkson megmaradt VII. Edward király udvari fodrászának is, akit még híres párizsi kirándulásaira is elkísért.

Clarksonnak mégsem adatott meg, hogy ágyban, párnák között múljon ki ez ámvékvilágból: 1934 októberében egy mindmáig kiderítetlen gyilkosság áldozatául esett, revolvergolyóval lőtték halántékon s lakását kifosztva találta a rendőrség.

Sokan azért törik magukat kitüntetésekért, hogy ma-guknak is bizonyítsák: ők valóban kiváló emberek. — Arisztotelész.

33