Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-03-01 / 2. szám

olvasott el a Montépin Xavérban mindent, hanem csak az izgalmasakat. Most ezen hogy lehet osztozni? Vannak könyvek, hogy az ember hiába olvasta, ha egyszer belekezdett, kénytelen úgy olvasni újra, mintha először látná: az ilyen könyvért az az igazság, ha a második olvasásnál is annyit fizet a házastárs, mint az, aki először olvassa.

Verőn mamának itt is sok gyanús volt. Már a hideg lelte, ha ő hozott könyvet a kölcsönkönyvtárhól s mondta a címet. Mánkay már bólogatott:

— I Ismerem .. . üsmerem . . . azt is üsmerem . . .

Ki hiszi azt, hogy valaki minden könyvet ismerjen? Ez mind csak arra ment, hogy kevesebb részt fizessen a hat fillérből, amennyibe egy kötetnek az olvasása kerül.

Erre ő azt szokta tenni újabban, hogyha könyvet hoz haza, először leül a templomkertben s belenéz és megtanulja a főszereplőknek a nevét. Már azokat a neveket, akik legtöbbet fordulnak elő a könyvben. Amikor aztán Mánkay elkezdi, hogy üsmerem, üsmerem, akkor ő azt mondja:

— Na, hogy hijják a . . .

Ezzel már egy pászor nagyon megfogta Mánkayt.

De azért a mindennapi baj és veszedelem olyankor a legnagyobb, amikor rövidülnek a napok: a petróleum miatt!

Borzasztó az, hogy az embert a természet is megcsalja, mindennap ellop egy pár percet a nappalból. Valakinek tehát mindennap hamarabb kell meggyujtania a lámpát. És ennélfogva még hamarabb véget ér. Verőn mama jól emlékszik, hogy augusztusban éjfélig tartott az ő petróleumja s most. októberben kilencórakor már kialszik a Mánkay lámpája.

Úgy segítenek aztán egy kicsit, hogy minden este ké sőbb gyújtják meg.

Ott ülnek a tűz mellett. Mánkay vöröslő szemhéjjal nézi a tűzet, nem dohányzik, mert kultúrember lévén, a dohányt kikapcsolta az életéből. Sose dohányzott. Csak néz tehát, csak néz és irigykedik, hogy a felesége a tűz 'rí el lett is tud dolgozni. Harisnyát köt. Ö nem tud semmit se csinálni, csak várja ingerülten, felindultan, fogatlan szájával csámcsogva, a tüzet. Nézi, hogy ég a fa. Elég. Pedig mennyi pénzbe kerül a fa. Néha kiszámítja, hogy egy mázsa fa mennyi ideig ég s mennyi fillér jut egy órára . .. S úgy fáj neki, hogy az a drága, jó kemény fa valósággal elég és csak haszontalan hamu marad belőle, mintha a csontja égne . . . Egyáltalán roppant igazságtalannak tartja, hogy az ember eszik s aztán újra megéhezik s ez így megy örökké . . . Minden csak arra van, hogy a pénz fogyjon .. .

Aztán egyszer csak kirobban belőle a szenvedély:

— No, még nem gvujtunk lámpát?

De ezt in kább esek чкког mondja, amikor Verőn mamán van a lámpa gyújtás sora. Mert ha ő rajta van a sor, olyankor Verőn mama türelme szokott elfogyni, s ő sóhajt

fel:

— Rontja a szemem ez a tűz ...

Márai Sándor:

IL SANTO

Páduában csak így nevezik: II Santo, a Szent. Ez a bizalmasság földi, emberi, Páduában oly jelenvaló Szent Antal, mint egy családtag a családban. Mindenki személyesen ismeri, a páduaiak a nagy, bizánci jellgű székesegyházba úgy járnak a kedves Szent sírjához, mint egy családfőhöz, akivel mindent meg lehet beszélni; mindent, a legbizalmasabb, legszomorúbb emberi dolgokat is.

Az idegen is megy hozzá. Az ember megérkezik Páduába s első útja Szent Antal sírjához vezett. A nagy templom előtt, Gattamelata lovasszobra előtt megáll, s szórakozottan hallgatja az emléktárgyakat, gyertyát, szentképet, kegyes érmét, levelezőlapot kínáló árusok zsibongását. Aztán vesz egy félméteres, öntött gyertyát Szent Antalnak s belép a templomba, áthalad az öblös kupola alatt, megáll az örökmécsesek vörös félhomályában derengő sír előtt. Itt nyugszik a Szent.

Sok ember térdel itt, a nap minden órájában, olaszok és idegenek, benszülött páduaiak és jámbor túristák, akik csak őgyelegnek, illedelmesen, a kegyhely előtt; kezükben kalap, kesztyű és fényképezőgép, az arcokon zavar. Senki nem törődik velük. Fiatal asszony térdei itt, munkaruhában, éppen csak a konyhakötényt dobta le, s átfutott a szomszéd vendéglő konyhájából néhány percre, letérdelt a Szent sírja előtt, arcát kezébe temette. Később, amikor elmegy, látom, hogy arca könnyektől nedves. “Hová mégy?” ' kérdezték az előbb, mikor levetette a munkakötényt. —• “Mingyárt jövök” *— felelte. —> “Csak átmegyek a Szenthez.”

Egy férfi áll itt, sovány, magas, őszbajú, sötét ruhába öltözött. Előkelő és hanyag testtartással áll, kissé meggörnyedve, azzal a szemérmes és szomorú tartózkodással, amely még itt, ahol a könnyek erednek, még e sír közelében sem engedi, hogy megmutassa fájdalmát és érzéseit. Fejét kissé oldalt hajtja, a vőrbenyes félhobályba néz, alsó ajka reszket.

Egy fejkendős öregasszony hangosan motyog, a süket, öregemberek tolakodó hangosságával, mint aki egészen otthonos ebben a környezetben, s egy hosszú élet minden bánatát és tapasztalatát elhozta ide, fiatalon és öregen: elhozta a boldogság könyörgéseit és a fekete csalódás panaszos igéit, elhozta a gyász dadogó szacait és a kétségbeesett számonkérés esztelen hadarását. Az öregaszszony itthon van Szent Antal sírja előtt, orrát fújja, enyves szemmel pislog, nézelődik, aztán hosszú és hangos panasszal folytatja előadását. Mit sirat? Mit panaszol? Talán már nem is a részleteket, nem Eleonora halálát és nem Giuseppa boldogtalanságát, nem is azt, hogy Phil-31