Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-03-01 / 2. szám

sietnünk kell, hogy segitséget hozhassunk, ha meg akarjuk érni a föltámadást. Vagy sikerül, vagy sem. Én bízom az égi Szövetségben. De amig mi távol járunk, amig mi uj hadat gyűjtünk, amig mi visszatérünk a Beszkid alá, addig valakinek itt kell állania a gerincen és őriznie kell ezt az utat. Legalább egy kuruc vitéz álljon itt a határon! És annak a kurucnak legyen kemény bizakodása a szive helyén, hogy megfujhassa majd egyszer a harci sípot és kibonthassa még egyszer a lobogót, majd ha a lengyel síkságon, ott lent a varsói utón kuruc hadak paripája veri újra a port.

Senki sem szólt és mégis megállott a kis csapat a lejtőn. Talán egy ágyú akadt el valahol előttük, vagy talán mindenki megérezte, hogy most prófétaként lángol a fejedelem? Nem tudom. De megállották. És hallgatták egyre pirosodó arccal, egyre villogóbb szemekkel Rákóczit.

—■ Te maradsz itt. Bihari János! — csengett a hang. — Te leszel az a kuruc, aki őrződ Rákóczi útját. Te leszel az a hitből és reménységből és szeretetből való kapocs, aki összekötöd a rab magyarokat Rákóczi Ferenccel. Kemény a tél Beszkid gerincén. Csontig vág a szél Rákóczi utján, de a fenyőfák mégis sudarak és lombjuk örökké zöld. Kemény a tél a magyar határon, de azért mégis eljön a tavasz. Érdemes a tavaszra várni, Bihari János! Érdemes dideregve fázni, érdemes száz telet kiállni egy tavaszért, Bihari János!

A hófelhőket elfujta a szél s rövid időre kisütött a nap. És mindenki megerősödött a hitben.

— Itt kell maradnod utolsó kurucnak, hivő kurucnak, remélő kurucnak, szerető kurucnak, Bihari János. És várnod kell a tavaszt! És ez nehezebb ut lesz, mint amit megtettél Párizsig. Mert oda csak egy levelet kellett elvinned. De itt a hitet kell elvinned. Talán megéred még te is a tavaszt. De ha nem, akkor a fiadnak kell elvinned a hitet. Vagy talán az unokádnak. Szívből szívbe, életből életbe, gyermekből unokába, folytonosan vinni kell a hitet. Mindaddig, amig vagy én, vagy a fiam vagy más, aki az én kardomat, a szabadság kardját forgatja, el nem jön riadó kürttel egy tavaszon ...

János hadnagy odaborult a fejedelem elé. Az pedig fölemelte, megölelte, megfogta a kezét és odatette az asszonya kezébe:

— Nektek adom a hitet! Őrizzétek addig a tavaszig. És várjátok csüggedetlen, bizakodó szívvel, várjátok magatokban vagy az unokátokban, vagy a késő ivadékokban, várjátok Rákóczit!...

És mintha az erdők, a fenyvek is rázugták volna: . . . várjátok Rákóczit.

Aztán újból elindult a menet. Csak a hadnagy maradt ott az ut közepén, a Beszkid alatt, meg a párja. Meg a kocsija. És néztek, sokáig néztek a fejedelem után. Mindaddig, amig csak el nem tűntek az

ut kanyarodójában valahol messze. Akkor aztán a hadnagy mellére borult az asszony és sokáig sírtak mind a ketten.

Még egy utolsó, tépett, dereshaju kuruc ballagott el mellettük, Rákóczi után. Az még megszólította őket:

— Kegyelmed nem jön?

— Nem mehetek. Ordrét adott a fejedelem.

— Mire adott ordrét? Kicsoda kegyelmed?

— Istrázsa vagyok a Beszkiden. Vigyázó vagyok. Rákóczi útját őrizem!

A vén kuruc csodálkozva rázta meg a fejét.

— Itt marad kegyelmed? Pedig immár jön a tél...

— Igen, most jön a tél. És nékem mindaddig tél lészen, amig erre nem jön a szabadság. De itt kell maradnom, mert a fejedelem parancsolta.

— Isten megáldja kegyelmedet!-— Kendet is, bátyám . ..

Aztán elment az utolsó kuruc is. Többen nem jöttek. Lassan elkezdett szitálni a hó.

És akkor János hadnagy odaszólt a lengyel kocsishoz, aki ott gubbasztott a lovai előtt:

— Add ide a fejszédet!

És kivágott egy hatalmas szál fát. Az asszony és a kocsis szó nélkül nézték. Mikor a lábuk előtt hevert a kivágott óriás, megszólalt a hadnagy:

— Itt maradunk. Ez az első gerendája annak a háznak, melyben őrködni fog Rákóczi istrázsája.

Az asszony gallyat hordott össze, tüzet gyújtott, a kocsis pedig egész nap ott segített nekik. Este megállott a hadnagy előtt:

— Ne kergess el, uram. Engedd, hogy itt maradjak. Senkim sincs. És nektek nagy a szomoruságtok, mert láttam a fejedelmetek könnyét.

És ottmaradtak a Beszkid alatt, az ut első kanyarodójában. Fölöttük busongott a magyar határ, alattuk egy kis lengyel falu álmodozott.

*

Aztán elmúlt az első tél is. És minden fűszál újra kihajtott. Bihari János házatája megvidámodott. Fehér kecskék ugrálták körül, vetések zöldültek mellette, — sovány, törpe, kis vetések, — de mégis éltek! És egyszer arra vetődött vadászgatás közben az öreg Lubomirski herceg, a vidék ura és csodálkozva látta a viruló életet a Beszkid útja mellett. És evett az istrázsa kenyeréből. S attól kezdve nem szűkölködött semmiben a kuruc. De őrizte a herceg erdejét is.

S aztán sokszor láthatták a jámbor ruthén, avagy lengyel parasztok, hogy elindul Rákóczi istrázsája föl a gerincre, kis fiút vezet kezénél fogva s mögötte a házból csendes német dalok, avagy magyar virágénekek melódiája zeng valami szerelmes, szelíd asszonyi szájról. És sokszor látták, amint megállt az istrázsa a gerincen, lenézett Magyarországba és megszólalt:

29