Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-03-01 / 2. szám

— Ne sírj! Egy könnyet se lássanak ezek az emberek. Ha a fejedelem szavát nem akarják megérteni, akkor a könnyeinken bizonyosan csak nevetni tudnak. Te pedig Rákóczi hadnagyának vagy a felesége.

Az asszony letörölte az arcát és égő szemekkel ment az ura mellett.

A kapun kívül, az őrségen túl elérték a gunyosszemü urat. Botjára támaszkodva ballagott. Mikor meglátta őket, velük ment egy darabig és halkan beszélt:

— Látja, barátom, megmondottam: az udvar nem szereti, ha szomorúságot lát. És gyűlöli azokat, akik sírnak. Pedig mennyi sirnivaló van itt Franciaországban! De megkövezik azt, aki ezekre rámutat. Engem is csak tűrnek. Pedig én nevető szájjal mondok el minden keserűséget. Próbálja meg barátom: mondja nevetve, vidáman a fájdalmát, akkor talán megértik.

Utcasarokra értek s elváltak.

Az első embertől, aki velük szembejött, megkérdezte, ki volt az az ur.

— Moliére, a hires komédia-iró, — volt a válasz.

Szótlanul mentek hazáig.

Ott aztán végigvágott az asztalon a hadnagy és nagy, keserű káromkodás szakadt ki a száján:

— Hát, hogy mondjam meg? Hát, hogy mondjam meg? Húzzak föl komédiásruhát, mázoljam be az orcámat, lovagoljak egy szamáron a felség elé s úgy mondjam el a kurucok keservét? ... Hát, hogy mondjam el az én jó uram szörnyű bánatát nevető arccal?

Az asszony csókkal csitította el.

De éjszaka arra riadt föl Hedvig, hogy sir az ura. Csukló zokogással, fájdalmas bugással sirt a hadnagy.

*

Harmadnap levelet hozott egy testőr. Az udvari kancellária küldötte. Megint Versaillesba hívták.

János felkötötte a kardját és elment. Ott a kezébe nyomtak egy lepecsételt Írást s egy kis zacskó pénzt. Az irás Bonnac márki, danckai francia követ címére szólt. A pénzt útiköltségre adták, a levelet pedig rábízták, vigye el Danckába, Lengyelországba.

Még csak annyit kérdezett a hadnagy, hogy jó hirt visz-e abban a levélben vagy sem? Segitenek-e Magyarországon, avagy nem?

Vállvonogatás volt a válasz.

— Hát csak annyit mondjanak, •— fakadt ki a staféta — remélhet-e segítséget Rákóczi?

— Remélni, azt mindig lehet... — mondották szives mosolygással.

Rákóczi hadnagya pedig köszönt, sarkonfordult s elment.

Estére kihajtatott Párizsból s rákanyarodott a havre-i útra a fejedelem stafétája ...

“HEJ, RÁKÓCZI, BERCSÉNYI ♦. ”

Mondjam-e, ne mondjam ... ?

Keserű az ének.

Tengeren hajózott Rákóczi hadnagya egészen Danckáig. Hosszú hetekig hányódott a hullámokon, mig révbe ért. Viharos őszre fordult az idő.

Bonnac márki leverten ejtette le a “Napkirály” írását. Franciaországnak nem volt többé szüksége Rákóczira. A spanyol örökösödési háború befejezés elé jutott. A tárgyalások megkezdődtek. Franciaország nem vetett többé súlyt a “szövetségesre’ . Sőt inkább azt a kegyes tanácsot adta, hogy dugja hüvelyébe a kardját a fejedelem és fuvasson takarodót. Akkor talán majd az ausztriai ház is hajlandó lesz némi engedékenységre. A “Napkirály” kijátszotta a kártyáját s immár értéktelen volt számára. Azzal aztán meg igazán nem törődhetett, hogy annak a szegény, kijátszott, tépett kártyának szive is volt, amelynek fájdalmába egy egész ország jajdult bele ...

A hadnagy Danckában maradt egy ideig. Kray Jakab helyett az ő vállára nehezedett az a kötelesség, hogy tartsa az összeköttetést Rákóczi és a külföldi udvarok között.

És egyre nehezebb lett minden. A hírek, melyek a Kárpátokon átjöttek és szájról-szájra jártak, egész Lengyelországban, mindig feketébb köntösben szállottak. Ocskay ... Bezerédy .. . Trencsén ... És a fejedelem hiába verette a rézdobokat, hiába fuvatta a tárogatókat.

Újra kizsendült a lengyel mező füve, lengyel erdők lombja, le is hullott ősszel.

János hadnagy lelke egyre kevesebb reménységgel nézett a jövendőbe. Ha az az édes asszony ott nem lett volna mellette a csókjával, szelídségével, gondsimitó hűségével, talán kétségbeesett volna.

Az asszony az még tudott hinni az ura álmaiban.

Egyszer aztán beállított Czelder Orbán egyik százados kapitánya. Kopott volt a mundérja, deres volt a bajusza és reménytelen volt a lelke... Elmondotta, hogy mindennek vége, a hadak csüggedten, megverten húzódnak vissza Huszt felé. Már a fejedelem is elhagyja az országot.

Erre a hírre fölriadt János ur. Úgy érezte, hogy ezekben a nehéz órákban az ura mellett kell lennie. És másnap már utón volt Munkács felé.

*

Attól kezdve, hogy meglátta a Kárpátok gerincét, egyre több kuruccal találkozott. Lehajtott fejjel, keserű szívvel igyekeztek Varsó felé. Szitkok suhogtak Bécs irányába s kétségbeesett rimánkodások szálltak az égre. Rongyos, hitnélküli emberek voltak. Egy-egy csapat még vitte, vonszolta ágyúit, fegyvereit, hadiszereit, de a másik része már keserű gúnnyal csúfolta:

27