Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-03-01 / 2. szám

Ugyan mit erőlködsz? Meghalt az Isten is! Te vagy a legény, Tyukody pajtás, aki borral fojtod a bánatos nótát.

Csak Bercsényi hires huszárregimentje vonult szép, nyugodt rendben. Meg a kék gránátosok egy kis csoportja. Azok még reménykedtek a “Napkirály” szövetségében.

S a fejedelem stafétája úgy érezte, hogy fáradságos, nehéz, küzdelmes régi útja nem volt olyan nehéz, mint ez a mostani, mikor a fejedelem elé sietett.

Kocsija lassú nyikorgással kapaszkodott fel a Beszkid gerincére. Csípős szél suhogott s a kárpáti erdők panaszos bugással hullatták leveleiket. Csak a fenyők reméltek még. Azok zöldek maradtak.

S a beszkidi hágón, az utolsó utkanyarodásban, mielőtt felért volna a tetőre, hogy beláthatott volna Magyarorzágba: találkozott a fejedelemmel.

A hívek akkor is vele voltak. Még a cigány is: Barna Miska . . .

És a fejedelem szemében két nagy, nehéz könnycsepp csillogott. Akik vele jöttek, mondották, hogy nagyon nehezen búcsúzott szegény az országától. Mikes Kelemen, az íródeák támogatta újra kocsira.

János hadnagy a kocsihoz sietett. Valaki odasugta a fejedelemnek:

— A párizsi futár, Bihari János.

És akkor feléje intett a fejedelem. Valami kimondhatatlan fájdalom ragyogott a szemében. S a hangja úgy csuklóit el, mint az anyáé, akit halott gyermeke sírja mellől vezetnek.

— Köszönöm néked, Bihari János. Te hűséges voltál.

Hanem akkor már megragadta Rákóczi kinyújtott kezét a hadnagy és zokogva roskadt a kocsi mellé. Csak suttogva mondta:

— Ezután is az leszek, én uram. Ameddig az én fejedelmem me*gy, addig megyek én is . . .

Lassú hópelyhek szállingóztak a Beszkidre.

És akkor elkezdett sírni Barna Miska hegedűje. És sirtak sokan, sokan ...

És alattuk hirtelen felszakadt a köd s látni lehetett, hogyan vánszorog a kuruc hadak megmaradt foszlánya lengyel földön. Varsó felé ... És azok, akik ott lent vonultak, azok is sirtak.

Aztán tovább ment a kis csoport. Rákócziból felfelcsuklott a zokogás, Mikes Kelemen egyre törölte a könnyeit, Bercsényi fájdalmasan mélázott. Czelder Orbán a fogát csikorgatta nagy keserűségében, Barna Miska pedig hulló könnyel húzta a nyirettyűt.. .

Nagysokára szólalt meg a nagyságos fejedelem:

— Ki ez a szótalan fehérnép, aki még idegen földre is követ téged, Bihari János?

— A feleségem, kit magam szereztem.

Fájdalmas mosolyféle suhant át Rákóczi arcán:

— A norinbergi széplány? Kray Jakab mesélt róla. Szeressed!

Aztán megint csönd lett. Csak a hópihék sűrűsödtek. Ráültek a fejedelem kalpagjára és bársonyos, barna, puha hajára. S amint János ránézett, megdöbbent. Olyan volt a fejedelem, mintha megószült volna. S az arca olyan öreg volt, mint azé az ősz emberé, akit álmában látott az elhagyott tengerparton. És akkor felnyögött a hadnagy:

.— Vagyon-e még reménye én uramnak?

Rákóczi az égre nézett. És hittel mondotta:

— Isten még él!

És úgy maradt, égreforditott arccal sokáig és senki sem mert szólni.

Csak Bercsényi törte meg nagysokára a csendet. A hangja borzongva, fájdalmas kongással hangzott:

— Mikéntha ama régi nótás magyar lennék, aki azt mondotta, hogy: zöld erdő harmatát. . . piros csizmám nyomát. . . hóval lepi bé a tél . .. hóval lepi bé a tél . ..

— A fák is mind lehullatják immár levelüket —■ toldotta meg valaki más, a háta mögött.

Erre fölriadt a fejedelem is. Körüljártatta szemét a tájon, a levélhullató erdőségeken. És még jobban elkomorodott.

És János hadnagy akkor valami uj erőt, szilaj, fájdalmas felbuzdulást érzett s szinte kiáltva mondotta:

— De a fenyőfák még zöldek! Azok mindig zöldek!

Rákóczi szeme megcsillant:

— Igen. Azok még remélnek. És őrzik Magyarországot itt fent a Beszkiden. Oly jó ezt tudnom. Hogy vigyáz valaki addig is erre az országra, amíg visszajövünk. A fenyőfák még nem roppantak meg. Azok még egyenesen, délcegen tartják sugár derekukat. Azok még istrázsálnak. Azok még állják a vártát.

Aztán a hadnagy párjára esett a tekintete, aki szótlanul ballagott az ura mellett s aki — noha nem tudott magyarul — minden szó súlyát és fájdalmát megérezte. És Rákóczi sokáig nézte, egyre jobban könnybe boruló szemmel nézte az asszonyt. Végre megszólalt:

— Kár lenne velem jönnöd, hadngay... Az én utam, hajh! az én utam, ki tudja, hová visz? Az első stációt is már úgy hívják: hontalanság. Ennek a szelíd asszonynak elvetted a hazáját. És most a másikat is elveszed tőle? Ne jöjj velem, Bihari János!

Fájdalmasan jajdult föl a hadnagy:

— Nagyur! Fejedelmem! Ne kívánjon ilyet! Nekem az uram mellett van a helyem még a kárhozatban is!

Rákóczi elborult arccal nézett rá:

— És Magyarországot senki sem nézi? A Beszkid útjára senki sem vigyáz? Mind elmegyünk, akik szeretjük? Nekünk már nem sok időnk van hátra. Nekünk

28