Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-03-01 / 2. szám
Zágon István: ANTIK BÚTOROK Egyszerű, de lelkes ember vagyok, aki rajongással imádok mindent, ami szép ebben a rövid emberi életben és így bevallom, bogy remegni kezdtem az örömtől, amikor karon fogott barátom, a műgyűjtő és bevezetett a lakásába, amelyről eddig is tudtam, bogy városszerte híres pazar pompájú és felbecsülhetetlen értékű antik bútorzatáról. Nem mondom, első pillantásra meglepett az, hogy például az előszobában nem lehetett felakasztani a kabátomat, hanem csak úgy oda lehetett dobni valamire, amit én a magam tudatlan egyszerűségében kesbedt ferslógnak néztem, de aztán szégyenkezéssel vegyes örömmel vettem tudomásul, hogy nem ferslóg, hanem egy korabeli ónémet vaspántos céhláda és például a fél teteje is csak azért hiányzik, mert azt korabeli brandenburgi gránátosok tüzelték fel, hogy korabeli szalonnát süthessenek maguknak korabeli nyárson, amely, mint az előszoba másik műkincse, volt felhalmozva a falra. El is határoztam, hogy mihelyt hazamegyek, azonnal szerzek egy ilyen korabeli nyársat, mert fogas nélkül még csak elképzelhető egy jól berendezett előszoba, de korabeli nyárs nélkül teljességgel eltévesztette azt a célt, amelyet egy előszobának szolgálnia kell. Azután bevezetett barátom az óhollandi hallba, melynek sarkában egy óhollandi oszlopos óra állt, amely még ma is azt a valódi korabeli óhollandi időt mutatta ugyan, de viszont oldalt volt rajta egy korabeli lánc, amelyet, ha az ember megrántotta volna, az óra elcsilingelt volna egy korabeli óhollandi halászdalt, de viszont a láncot úgyis hiába ráncigálta volna a magamfajta lelkes, de műveletlen ember, mert a korabeli zenélőszerkezetből nem volt már meg más, csak egy korabeli rúgó, az is kettészakadozottan lógott ki a korabeli óra korabeli bele gyanánt. Aztán beléptünk a barátom pazar kényelemmel berendezett dolgozószobájába, ahol, míg a barátom másfelé nézett, én belevetettem magam egy korabeli, süppedő, francia ampir karosszékbe, amelybe igen elsüppedtem, sőt a karosszék, sajnos, teljesen szétsüppedt alattam, de úgy kellett nekem, miért nem ültem művelt ember módjára a hokedlire, amin a barátom is ülni szokott, mert a többi bútordarab nem arra való egy ilyen korabeli dolgozószobában, hogy az ember belesüppesztgesse magát, azt csak szépen nézni kell, micsoda dolog az, hogy még ezt sem tudtam, nohát, szégyellhettem magam igazán A hálószobában műveletlen ember módjára azonnal hasra estem egy korabeli kínai szőnyegen, amelyről eleinte azt hittem, hogy rongyos, de aztán megtudtam, hogy az nem rongyos, hanem csak szétmállott és épp az benne a szép és az értékes. Mikor szégyenkezve feltápászkodtam, csodálkozással vegyes tisztelettel tekintettem fel a barátom ágyára, amelybe a barátom elbeszélése szerint tizennegyedik Lajos morganatikus fia pihent utoljára, név szerint bizonyos Castiliai Jakab. Azután megpillantottam valamit az ágy fölött, amint éppen mászott a falon és megértettem, hogy Castiliai Jakab óta miért nem tudott abban az ágyban pihenni senki. És nem mertem megkérdezni, hogy az illető mászó korabeli dolog-e, vagy nem korabeli? És megtudtam, hogy a függönyök azért káprázatosak, mert nem most ette meg őket a moly, hanem még korabeli Aragóniái Kamill kastélyában. És hogy a korabeli toalettasztal hajdani tulajdonosa madame Pompadour unokahuga, madame Pompamoll és hogy megette a szú. Nem a madameot, hanem az asztalt. És hogy a szekrényeket megette a szösz, hajdani tulajdonosa Ibériai Fülöp. Az óperzsa heverőt megette a szusz, hajdani tulajdonosa Patagóniai Izsó. Vagy Samu, erre már sajnos nem emlékszem határozottan. És azután bejött a barátom felesége és én ránéztem és, mint aki a maiakból már sokat tanult, így szóltam: ' Tudom, barátom, tudom, egy szót se szólj! Korabeli! Nem keshedt, nem ráncos, nem elhasznált, nem fogatlan, mert azt csak kiette a szú, és nem sántít, meri azt a kis darabkát csak feltüzelték a gránátosok és általában, ami őnagyságán első pillanatban kellemetlennek látszik, az mind csak azért van, mert korabeli. Csak azt tudnám, hogy azóta a barátom miért nem köszön vissza? AMOTT AZ A HEGY Amott az a hegy tőlem Mi messze, messze még! Kék színe csak kevéssel Sötétebb, mint az ég. Egészen e hegyig kell Még zarándoklanom, Vándorsarúimat le Csak ottan oldhatom. Ott vár reám, ott vár a Végcél, a jutalom, Az én szerelmes édes Kedves kis angyalom. Tudom, tudom nagyon jól. Hogy örömet hozok, Hogy az örömtül szíve, Lelke repesni fog. Csak azt szeretném tudni, Vajon most sejti-e, Hogy holnap ilyentájban Oly nagy lesz öröme. (1847) Petőfi Sándor 10
