Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-03-01 / 2. szám
Flórián Tibor: Flórián Tibor: MONDATOK A KÖDBEN Sorsom: a hétköznapok hálójában hánykolódni. A nagy Halász a sziklás partra vetett. A Broadway, a Times Square betonján vergődöm, a Wall Street sziklás falai alatt. Néha fel-feldobom fejem az Empire State Building magasságába, a csillagokig. Utána újra visszahullok a ködbe. Gépek zúgnak, robognak körülöttem, fülembe harsog a halászok vad ordítozása. Sikertelen minden próbálkozásom: görcsös, kegyetlen ujjak borítják újra és újra szívemre a hálót. * * * Ki fonta vajon a hálót, hogy ilyen elszakíthatatlanu] erős legyen, és kik ezek a halászok, akik irgalmatlan kezükben tartják? Kik ezek, akik csak a halak járását lesik, és ünneptelenül, a hétköznap kergült ütemére hajlongva gyűjtik —• reggeltől estig —> csillogó pikkelyeinket? Eljött és elmúlt a karácsony is, a kegyelem és a béke napja. Kitől lehet kegyelmet kérni? Kivel lehet megkötni a mindenkire érvényes békét? Ki az, aki megvált újra, és szeretetet ad annak is, aki ködben és gyűlöletben éli napjait? Ki az, aki ismét a gépek fölé emel, az elfelejteti Ember magasságába? * * * Az elfelejtett Ember sírboltjában fekszik, de nem halott. Fölkel és elindul, hogy visszatérjen házába, s kitűzze békéjének sárbatiport lobogóját. Fölkel és elindul, hogy megtisztítsa a fórumot a szónokoktól és kikiáltóktól, szószékeit a kufároktól, utcáit a Ieselkedőktől, falait a hirdetményektől. Dudvás kertjébe újra virágokat ültet. Új mondatokat ír le, világosan és tisztán. Szavai bátrak, ha a parancsok, és parancsolok ellen kell írnia, de szelídekké válnak, ha a gyöngékhez és védtelenekhez kell szólnia. Mondatai után nem ír felkiáltójelet. Minél csendesebb az igazság, annál messzebbre terjed, és annál kevésbbé kell fölhívnia rá a figyelmet. És nem ír kérdőjelet sem. mert meg szeretné szüntetni a kétkedést és a bizonyta lanságot. Aki hisz, és aki megismerte az igazságot, az nem lesz többé bizonytalan. Új képtárakat, csarnokokat emel a fénynek és a harmóniának, hogy elűzze a sötétséget. A nyugtalanság szerteágazó, tüskés szobraiból lépcsőt épít a magasságokba. Közelebb lép a naphoz, és fényét a föld sötét barlangjaiba hozza. Fegyvertelenül, a fény áradó hullámain, éneklő fák és virágok között elindul meghódítani és fölemelni az embertelenség süppedő, sötét tájait. New York, U.S.A., 1970 decemberének utolsó napjaiban KÉT VERS AZ UTOLSÖ VIHAR ELŐTT Ó, látszat és sejtelem, megfejthetetlen titok, örök szerelem, meddig tart még játékotok velem? Hitem nagyobb volt, mint sziklák ormán a szél, vágyamban nap tüze ragyogott, ezüstnél fényesebb volt a hold, pénznél több, ha tenyeremre szállott, otthonát keresve, a katicabogár, selyemnél simábban lengett a fű, zengett az őszi zsoltár, s kertemben a hulló levél szívem aranya volt. Igéimet kenyérre nem váltottam soha, s kenyeremet <—• mint a madarak -—• fészkembe, hordtam. ha az élet nem volt mostoha . . . Istenem, ha viharod szétszórja mégis fészek-otthonom, vajon Nálad lakhatom, s ki gondozza tovább drága fióka-lakóit, kiket Néked neveltem, míg reám ragyogott orcád? FOHÁSZ Fáklyám, ha bátran fellobog, tüzednek szikrája vagyok. Nélküled homály lennék, örök sötétben élnék, szítsd föl lángomat, hogy lángodban elégjek, örökre Hozzád érjek I Millstone Ridge, Conn. 11
