Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1970-05-01 / 1. szám

—> Isten urunlc, alci messze napkeletről elhoztál ben­nünket a Tisza rónáira, a Tisza rónáiról a nyugati népek országába, erősítsd meg a mi kardunkat, bogy acélja acélt vágjon, sujtása legyen mint a felbök villámáé. •—> Erősítsd meg a mi kardunkat! .—< mormogja a nép. Iddár elveszi a kardot Rámától s két nyilat nyom a kezébe. A tűz újra föllobog. Ráma énekel: i—1 Isten urunk engedd, bogy nyilaink úgy szálljanak, mint a fecskemadár, és oly sűrűn szálljanak, mint a záporeső: ellenséges büvölés cél előtt le ne ejtse, cél fölött el ne sodorja, célban el ne kapja, hanem vala­mennyi az ellenség testében álljon meg s balált vigyen bele. Áldd meg nyilainkat! A tűzön száraz lóhere lobog föl. Ráma kantárt vesz a kezébe. Azt tartja a tűz fölé s énekel: —• Isten urunk, adj erőt a mi lovaink inának. Siketitsd meg fülüket, bomályositsd el szemüket, hogy rohanásuk legyen, mint a dübörgő fergeteg, vasba öltözött hadakat ledöntő, ellenséget vérben tapodó. Szárnyazd föl a mi lovainkat, acélozd meg inaikat, tedd őket sebezbetetlenné. Adj erőt a mi lovainknak! Az utolsó mondatot ismétlik mindnyájan. A tűzre most bort öntenek. Egy percre sötétség lep el mindent. Aztán az újra fellobogó és sistergő tűz magas gözoszlopot vörösit meg. Ráma a kardot a tűz fényében meg-megforgatva kiáltja: Hunok árnyékai, jértek elő! Balambér apánk! Me­­gyer vitéz! Tárkány főpapi Decse! Verböc! Bodor! Csa­lón! Buda! Rof! Szudár! Zaáp! Madocsaí Makó! Ba­logh! Géva! Tarcsa! Radocsa! Mágocs! Vitézek vitézei, mi szeretteink! Tüzből, vízből, levegőből, földből, gyer­tek elő! Gyertek, mint az éjben lengő árnyak! Gyertek, mint az alvó Iehelete! Gyertek, mint a hegyi fákról fosz­ladozó felhő! Gyertek elő, segítsetek minket! •— Segítsetek minket! .—< mormolja a nép. Iddár fötáltos beleszurja a két kardot a nyírfába. Odaszurja föléjük a nyilat. A tér közepe üres. Attila trónforma karosszékben ül, mellette jobbról alacsony tá­bori széken a fővezér, balról Ardarik király, lábánál sző­nyegen Ellák és Aladár, aztán sorban a különféle feje­delmek és a hun főurak: A tábor köröskörül az alvás és a lovak Iegelésének halk és mély morajában, amely hasonlatos a tenger egy­hangú morajlásához. Csak a tábori kutyák ugatnak a messzeségben s a mág­lya tüze ropog itt előttük. A két dob bufogásnak indul: tenyérrel, ujjal veri a két dobos. A sipos is ajkához illeszti a tárogatót és egy véget nem érő melódiát fuj ... A zeneszóra a tér közepén Zobogány táltos fejét az égnek fordítva, karjait széttárva, megindul a kör tisztá­sán, és fokozódó gyorsasággal halad, csakhamar fut és menekülni. A dob ütemei lázas dobogással kisérik ezt az örült körbefutást. Zobogány haja fürtökben repül utána és látni, mint veszti el percről-percre az érzékeit. A futás akkor meglassul és a tér közepén rendetlen kerengőssé válik. A pap szeme bogara annyira fölfelé fordul, hogy a szeme fehére villog reánk. Az arca vörös, mint a meggy, aztán elsárgul, elsápad. Végre teljesen elszédülve, taj­tékzó szájjal lerogy. A táltosok erre körültérdelik. A zene elhallgat. Az em­ber görcsökben rángatózva rebeg valami szavakat. Attila a karosszékben ül. A szemöldökét összevonva figyel az emberre. Ráma pap aztán elmondja az eredményt hangosan: ,—* A mező vérvirágot terem. Rarvalyok és sasok egy porban fürődnek. Erre nem szól senki. Némelyek vállat vonnak, mások maguk elé néznek. Attila is a szeme sötétjéből néz maga elé. Az embert fölfogják ketten és elviszik. Valami mérges növény nedvét ihatta a szertartás előtt, mert olyan, mint az őrült. A zene újra megszólalt. A hun táltosok vasfogókkal két izzó követ hoztak, s letették egy halom parázsra a tér közepén. Áhitatos csend következett. Iddár aranyozott végű ezüst csipővassal fölvette a megfeketült csontot a kerek köröl s a fáklya felé tartotta. Aggodalmas arccal vizsgálta a repedéseket. Arca hol elborult, hol kiderült. r-* Semmi érthető — szólalt meg végre a vak főpaphoz fordulva, >—• csak egy nagy repedés. Elég érthető — felelte a főpap. S Attilához fordulva szólott: —• Az ellenség vezére elesik. Mindenki megmozdult. Csak Attila maradt nyugodtan. —• Lássuk a másikat — mondotta. A másik kövön még füstölgött a csont. A zene újra megszólalt. A táltosok a testüket a sarkukon ingatva búg­ták halkan a Iélekidéző igéket. Végre Iddár pap azt a csontot is fölemelte. Csönd tá­madt. Iddár pap szótagonként olvasta: A hun ... lel. .. kék .. . veletek . . . har . . . col­nak. Az urak felugráltak. Mindenki a csonthoz sietett s Attila legelői. A fekete lapocka repedései hun betűkkel mutatták az olvasott mondatot. Minden arc felderült. . . 48

Next

/
Thumbnails
Contents