Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1970-05-01 / 1. szám
féleképpen bizonyítgatták, hogy napról napra javul a helyzetük. Az állatok problémája megoldhatatlannak bizonyult s különben se volt sok idejük ilyeneken törni a fejüket. Csak az öreg Benjámin emlékezett hosszú életének minden szakaszára, s ő azt állította, hogy a dolgok se nem jobbak, se nem rosszabbak, mint amilyeneknek lenniök kell és hogy éhség, nehézség, csalódások hozzátartoznak az élethez. És az állatok mégsem veszíttették el reményüket. Mi több, egyetlen egy pillanatra sem feledkeztek meg arról, hogy milyen kivételes büszkeség az Állatfarm polgárának lenni! Még mindig az egyetlen farm volt az egész Angliában, melyet állatok kormányoztak. Egyse, még a legkisebb se, de az se, kit tíz, vagy húsz mérföldről hoztak ide, erre a farmra — még az se szűnt meg csodálatot érezni iránta. S amikor az ágyúdörgés közepette felfutó zöld zászlót látták, keblük dagadni kezdett a büszkeségtől, s mindenki a régi, hősi időről kezdett beszélni, amikor Jonest elűzték, a Hét-Parancsolatot hozták, s a híres ütközetről, amikor a kétlábú megszállókat futni látták. A régi álmok még mindig éltek. Az Állatok Republikájában, ahol Anglia zöld mezőit emberi láb nem érintheti, melyet az öreg Polgármester megjövendölt, még mindig hittek. Egy napon valóra válik; lehet, a most élő állatok közül egy sem éri meg, de eljő minden bizonnyal. Néhol még az Anglia Barmainak dallamát is dudolgatták titokban, itt, vagy amott. Tény, hogy senki se feledte el, noha senki se merte hangosan énekelni. Az lehet, hogy az életük nagyon nehéz volt, és hogy reményeiknek a felét se váltották be, de öntudatukban ott élt, hogy ők másak, mint a többi állatok. Ha éheztek — nem a zsarnok ember éheztette őket; ha keményen dolgoztak, maguknak dolgoztak! S nem volt teremtmény, aki kétlábon járt volna körülöttük. És egyetlen teremtményt se kellett “Gazduram”-nak titulálni. Egyformák voltak, mind! Egy kora-nyári napon Visító kiadta a parancsot a birkáknak, hogy kövessék őt a farm másik végére, ahol egy jókora darab föld tele volt nőve nyír-vesszővel. A birkák egy teljes napig legelgették a zöld leveleket Visító felügyelete mellett. Este ő visszatért a farmra, de mivel igen meleg volt, meghagyta a birkáknak, hogy maradjanak ott éjszakára is. Egy hétig voltak kint г birkák, a farmon egy sem mutatkozott. Visító természetesen velük volt. Egy énekre tanítja őket, mondotta Visító, valamilyen privát énekre. Nyomban a birkák visszatérése után történt, egy kellemes estén, hogy a munkából hazatérő állatok ré mült lónyihogásra lettek figyelmesek. Az állatok megtorpantak, mert felismerték Lóhere hangját. Mikor újra nyihogni kezdett, az állatok a gazdasági udvarra vágtattak. És ott szemtanúi lehettek annak, amit Lóhere látott: Egy disznó volt. Két lábon járó disznó! Igen, Visító volt. Egy kicsit furcsán tartotta magát, mint aki nem szokott az ilyenfajta járáshoz, de tökéletes egyensúlyban tartva magát, jött át az udvaron. S egy perccel később a nyitott farm ajtóban egy egész csordára való disznó jelent meg és mind két lábon állt. S elindultak. Egyik ügyesebben tartotta magát, másik ügyetlenebbül, s volt olyan is, aki a legszívesebben egy mankót szorított volna a hóna alá, de azért valamennyi megkerülte az udvart. Végül szörnyű kutyaugatás, bégetés és éles kukorékolás közepette megjelent maga Napóleon is, fejedelmileg tartva magát, dölyfösen tekingetve jobbra-balra, hizelgő kutyáitól körülugrándozva. Csülkei között ostort tartott. Halálos csend lett. Megbabonázva, halálra-rémülve bújtak össze az állatok és nézték a disznók hosszú vonalát, ahogy lassan körben-mennek az udvaron. Mintha a világ fordult volna fel fenekestől! S aztán eljött az a pillanat is, amikor az első rémület alábbhagyott, amikor az állatok úgy érezték, hogy a kutyák félelmes jelenléte ellenére is tiltakozniok kellene! S már - már szájukon volt a szó, amikor mintha adott jelre történt volna, a birkák fülsiketítő bégetésbe kezdtek : “Négylábúak jók; kétlábúak jobbak! Négylábúak jók; két-lábúak jobbak! Négy-lábúak jók; két-lábúak jobbak!” így ment ez öt percig, megállás nélkül. Aztán csendre intve a birkákat, a disznók visszamentek a farmházba, időt se hagyva semmiféle tiltakozásra. Benjámin úgy érezte, hogy valaki meglöki a vállát. Körülnézett. Lóhere volt ott; öreg szemei fénytelenebbek voltak, mint valaha. Egy szót sem szólt, csak megfogta Benjamin sörényét és gyöngéden húzva maga után, a nagy szárítóhoz vezette és megálltak a Hét Parancsolat alatt. Egy percig, vagy kettőig álltak ott s nézték a kátrányos falra meszelt fehér betűket. — Romlik a látásom — mondotta Lóhere végül. — Még mikor fialabb voltam, sem tudtam elolvasni, amit odaírtak. De mintha másként nézne ki ez a fal. Úgy van ott a Hét Parancsolat, ahogyan volt, Benjámin? Most az egyszer Benjámin megszegte a szabályzatot és elolvasta a falra írt sorokat. Nem volt ott más parancsolat csak egyetlen egy és az így hangzott: MINDEN ÁLLAT EGYENLŐ, DE NÉMELY ÁLLAT EGYENLŐBB, MINT A MÁSIK. 25
