Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-06-01 / 3. szám

elegendő munkaalkalmat nyújtani a vidéki lakos­ságnak. Senki sem állíthatja, hogy a városoknak ne lettek volna megrögzött szokásai, amelyek most a bevándorló lakossággal gazdagodva átminősül­tek, átalakultak. Falukutatásra manapság már csak akkor van szükség, amikor egészen speciális vidé­kek másutt elő nem forduló úgynevezett helyi szokásrajzát akarjuk megállapítani. A magyar paraszt mindenkor komoly figyelemre méltatta ősei életét és annak megőrzésében gyak­ran maradinak is bizonyult, miután mindig volt fantáziája, alkotóképessége s nem hiányzott belőle a kezdeményező erő sem, valamennyi ünnepe kü­lönös méltósággal végrehajtott, szinte művészi szer­tartássá lett. Az évenként visszatérő ünnepségek segítségével ismerhetjük meg a legjobban a vidék lelkét, amelynek értékelése magasztossá nő a kívül­ről figyelő emberben. Ilvenkor maga a nép nyilat­kozik meg és beszámol önmagáról és számot ad évszázadok tapasztalatairól, néha megpróbáltatásá­ról, de örömeiről is. A vallásos ünnepségek megkötöttebbek, szigo­rúan formaságokhoz fűződők; mégis gyakran nyílik alkalom arra, hogy ősibb emlékezetből eredő szo­kásokkal, babonával, sőt régi pogány szertartások­kal vegyüljenek a rítusos vallási meggyőződés megsértése nélkül. Itt van például a négy évszakra beosztott naptári év és az egyházi év. Húsvétkor a tavaszi idény egybeesik az egyházi időszak egyik legnagyobb ünnepével. Kedvező alkalom kínálko­zik a kettős ünnep egybekapcsolására. A húsvétot a legszegényebb falusi ember is szinte vallásos szertartásossággal »— ugyanúgy ünnepli, mint a leg­gazdagabb család a közösségben. A viselhető ru­ha, az egyforma táplálék szinte ősi formula, amely­től nem szabad, de nem is lehet eltérni. Az ilven évente ismétlődő ünnepek azután még abból a szempontból is figyelmet érdemelnek, hogy a falu lakossága elsősorban melvik vallásfelekezethez tar­tozik. Ha a két legnépesebb magyarországi vallás­ra gondolunk, akkor már az ünnepi időszak leg­fontosabb napjának kiválasztásában is különbsé­get látunk. Protestánsok számára a nagypéntek a jelentősebb, míg a katolikusok húsvét vasárnapján öltöznek legdíszesebb ruháikba; de már az előző napi feltámadási körmeneten pompáznak új csiz­mában, festői kosztümökben. A nap jelentősége a protestáns lélekben ünnepélyes méltóságban, a ka­tolikus szívben pedig a határtalan örömben és lel­kesedésben jut kifejezésre. A koratavasz gyakran kedvező időjárása miatt az egész falu valósággal kivirágzik. Az ifjúság: fiatal lányok és ifjú legé­nyek mint fakadó rügyek járkálnak fel s alá üd­vözölve a langyosan simogató napsugarat, lelkűk­ben hordozva a megváltás és feltámadás örömeit. Az öltözék stílusa vidékenként változó s ha ezt a sokféleséget valahogyan egy hatalmas színpadon mind egyszerre láthatnék, tán meg is vakulnánk a fel nem mérhető gazdag tarkaságtól, amit a nép­­rajzilag egymástól eltérő sok-sok magyar vidék a maga káprázatosságában tárna elénk. A Iegelru­­gaszkodottabb, magárahagyatott népi közösségnek is megvan a maga stílusbeli önállósága, az egye­düli kül önbség csak az, hogy az idősebb korosz­tály szerényebb: színben és díszítésben. A magyar népművészet talán éppen a ruházkodásban nyilat­kozik meg a legeredetibben. A fejdíszek, virágos párták, kalapok, kalpagok is mások vidékenként. Minden földrajzi egységnek megvan a maga jel­legzetessége és ezt őrzi szigorúan évszázadok óta még a színárnyalatok megválasztásában is. A fé­nyes pitykék és gombok csakúgy szikráznak a ta­vaszi napsütésben, a leánykák tarka szalagjai pe­dig táncot járnak a libegő tavaszi szellőben. És a városokban? <—< Egy ízléses ruha, új vagy jólápolt öltöny, tisztára fényezett cipő is megteszi. A kőfalak között minden megszürkül, ellaposodik egy kissé. Akik a vidék életét nem ismerik eléggé, azok jóidéig lenézték a nép ünnepi öltözködés­­módját, azt mondták rá, hogy nem méltóságteljes, de meg nem is praktikus, csak parádéra, sétálásra alkalmas. Akik ezt mondják elfelejtik, hogy a népi művészet a szó szorosabb értelmében tulajdonkép­pen része a mindennapi életnek s ígv az életet bi­­zonvos formában közvetlenül is szolgálja. Említettem már, hogy a húsvéti ételek is hozzá­tartoznak a böjti hetek kezdetétől fogva az ünnep­napok szertartásosságához. A hamvazószerdával megkezdődött böjt lassan már a végéhez közeledik és az ünnepnapok, amelyek virágvasárnappal ve­szik kezdetüket húsvét hétfőn fejeződnek be. Az utolsó nyolc napos periódus idején, bizonyos napo­kon szinte megszabott étlap szerint élünk. így hús­hagyó kedd már a nevében viseli az ehető ételeket. Ugyanez áll a következő napra. Az utána jövőt a magyar nyelv zöldcsütörtőknek nevezi, s bár a ma­gyaroknak nincsen semmi közös tulajdonságuk az írekkel; ezen a napon a leggyakrabban fogyasztott étel valamilyen zöldfőzelék — ha van — spenót, tü­körtojással. Sok gyermeket szorítottak a szülei még szigorúbb böjtre ennek az ételnek a feltálalásával. Nagypéntek az igazi gyász napja és a komorság és búslakodás az egyre egyszerűbbé váló templomi szertartásokkal együtt szinte komor felhőként üli 29

Next

/
Thumbnails
Contents