Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-06-01 / 3. szám

AZ UTOLSÓ PAPRIKÁS

Irta: Bibó Lajos

Hát bennem aztán gyönyörűsége telhetett mindenkinek, akinek megvolt hozzá az érzéke, hogy érdeme szerint meg tudja becsülni a kiválóságot, meg a rendkívüliséget. A huszadik évemet tapostam, de olyan koromat meghazudtoló tehetséggel tüntettem ki magam mindenfajta gazságban, hogy szegény anyám fele feje miattam őszült meg idő nap előtt. Apám végül is megsokalta a dolgot és egy alkalommal odaszólt anyámnak:

Ezt a gazembert pedig nem tűröm tovább a házban. Mondja meg neki, hogy itt holnaptól kezdve se szállása, se kosztja.

Anyám könnyes szemmel közölte velem apám elhatározását. Mondanom sem kell, mód fölött fölháborított ez az igazságtalanság. Magam sem tagadtam ugyan, hogy nap mint nap reggel jártam haza és az éjszakákat nem a Gecsemánékertben töltöttem, nadehát az a kis kuglizás, kártyázás, meg ivás, amelyekkel lobogó ifjúságom erőfölöslegét levezettem, ha nem is bíztattak valami vérmes reményekkel jövőmet illetőleg, még mindig nem voltak olyan szörnyű bűnök, amelyek indokolttá tették volna apám minden férfias megértést nélkülöző önkényes föllépését.

Elbuktam az első alapvizsgán, apám újságja, melybe én írtam a helyi szenzációkat, nem túlságosan lelkesített, este tehát odaálltam az öreg elé.

i—i Mit akar velem apám? —- kérdeztem kissé kihívóan.

Nem nézett rám. Éreztetni akarta velem a megvetését.

— Holnap mégy Földeákra.

Elhültem.

— Földeákra? Minek?

Beszéltem az ottani jegyzővel.

Nem szóltam. Nem akartam hinni a fülemnek. Szóval apám jegyzőt akar csinálni belőlem. El akar küldeni Földeákra, engem, aki mint író máris minden mélységet és magasságot megjártam és fejemben már teljesen kész az a regény, amellyel megrendítem az egész világegyetemet. Olyan düh rohant meg, hogy büntetésből meg akartam alázni.

i—i Helyes. Holnap utazom mondtam szárazán és sarkon fordulva otthagytam.

Másnap, amikor vonatra ültem, még mindig zajlott bennem az indulat. A vonat azonban lassan döcögött s ez a bús vánszorgás, az elmosódó tájak vigasztalan egyhangúsága hamar kezdett kijózanítani. A puszta gondolat, hogy majd odaállok a jegyző elé, bemutatkozom, megmondom, hogy apám küldött, olyan lealacsonyító volt, hogy arcomba szökött a vér.

Gondolat gondolatot kergetett az agyamban és egyszerre úgy találtam, hogy a vonat, amely az imént még csigalassúsággal rázott, egyszerre megvadult és olyan fékevesztett robogással rohant előre, mintha megbolondult volna.

Lángolt minden porcikám, amikor megérkeztem Földeákra. Máig sem emlékszem, hogyan állítottam be a községházára, kihez kopogtam be, ki fogadott, mit mondott, annyit tudok csupán, hogy délben a jegyző bekiáltott a szobámba:

— No gyere koma, elviszlek a kvártélyodra.

Amikor kiléptünk az utcára, az érzékeim egyszerre fölengedtek. Ismét láttam és hallottam, lázas elmém ismét váltott. Takarosnak találtam a községházát, szépnek és rendezettnek a falut, barátságosaknak a fehérre meszelt nádfödeles házakat.

Befordultunk az első utcába. A jegyző lenyomta az első ház kapukilincsét.

— Aggyon Isten — köszönt be.

Vénasszony, olyan hetven-hetvenötéves matróna lépett ki a pitvarból.

i—11 Jaj Istenömí... — kapott a kötőjéhez, amikor megpillantott bennünket, majd beszólt a házba. — Gyüjjék mán ki kelmed, a jegyző úr van itt.

Még öregebb, szikár, gyanakvó tekintetű paraszt jelent meg a küszöbön. Testvérek között is megvolt nyolcvan esztendős.

Mutató ujjával megbökte a kalapja karimáját.

— Aggyon . . .

A jegyző kezelt vele.

i—> Hát Zsotér gazda, elhoztam az új gyakornokot.

Az öregasszony egyszerre meghatódott.

—' Isten éltesse Ielköm simogatott végig a tekintetével.

Kezeltem velük én is. A jegyző néhány szót váltott velük, aztán elment. Rólam, az ellátásomról árva szó sem esett. Már előbb megbeszéltek mindent.

A vénasszony megmutatta a tiszta szobát, amelyben majd lakom, aztán a pitvarban nekiláttunk az ebédnek. A szüle marhapaprikást tett elénk.

—i Szereti ugy-é, galambom *—• nyájasko dott.

<—< Nagyon — mondtam magam is parasztosan, hogy otthoniasságot teremtsek magam körül.

Félóráig ettem egyfolytában, akkor kifordult a kezemből a villa.

Zsóter föltekintett rám:

•—Tón nem ízlik?

Pihegtem, annyit ettem a finom, illatos ételből.

i—1 Köszönöm, nem tudok többet enni.

A két vénember csodálkozó pillantást váltott.

Jóllakott? i—i fordult felém az öregasszony.

— Rettenetesen néni i— mondtam a teljes elteltség hangján.

Nem szóltak. Zsótér tovább folytatta az evést. Óra múltán végzett maga is. Két csontszilánkot hagyott mindössze a vaslábosban.

Félelemmel vegyes ámulattal töltött el a csodálatos teljesítmény. Már az is föltűnt, hogy ez a csuda két vénember milyen mozgékony, életképes, de ez a döbbenetes étvágy egyenesen megdermesztett.

Délután bementem a hivatalba. Este siettem haza.

21