Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-06-01 / 3. szám

—• Jó, hogy gyűn, mer éppen megfőtt —< fogadott a szüle.

•— Hml Friss vacsora. Nem is rossz.

Zsótér már ott ült a zsámliján. Az öregasszony hozta a vacsorát és letette az alacsony asztalkára.

A déli vaslábos volt, tele megint marhapaprikással. Az ördögbe is, futott át rajtam, délben annyit ettem, hogy jóformán rá sem tudok nézni erre a nehéz ételre.

A szüle közelebb tolta hozzám a vaslábost.

—■ Majd ez tán jobban ízlik. Mer ez fiatalabb állatbul van.

Nekigyűrkőztem. Perc alatt kidőltem.

Sose ettem még ilyen fölséges paprikást i—' mondtam. ^ Kár, hogy nem tudok többet fogyasztani, mert nagyon összerázott a vonat.

Megvártam, amíg Zsótér bekebelezte a vaslábosban lévő irdatlan mennyiséget, aztán mentem lefeküdni. Hetek óta nem aludtam úgyszólván semmit. Pillanat alatt elnyomott az álom. Reggel ajtónyitásra riadtam föl.

Na, hát mán most föl lőhet kelni — szólt be a küszöbről Zsótér.

Fölkeltem, felöltöztem, Zsótér fát vágott az eperfa alatt.

—• Ejnye bácsi i—' szóltam. — Nem magának való munka már ez.

Hát. . . ~ eresztette lábhoz a fejszét — fűrészölni az könnyebb. Azt majd végezze maga.

Olyan természetesnek tartotta ezt a reggeli testgyakorlást, hogy nem mertem még mosolyogni sem.

Fogtam a fűrészt és nekiláttam a munkának. Jó két órát dolgoztam, nem éreztem már se a karomat, se a Iábomat, se a derekamat, akkor kiszólt a szüle a pitvarból.

•— Lőhet gyünni.

Nem tagadom megéheztem. A hajnali levegő, a kétórai fűrészelés megpezsdítette bennem a vért.

Amikor beléptem a pitvarba, hirtelen megtántorodtam. A kis asztalon megint a vaslábos feküdt, vérvörös marhapaprikás gőzölgött benne.

Mi ez? •—' szaladt ki a számon önkéntelenül.

A vénasszony eltörülte kötőjével a zsámlikat.

— Fölöstök leiköm. Merhogy ténnap olyan keveset övött.

Nyeltem egyet és nekiültem früstökölni. Na megájjatok, mérgelődtem magamban, majd leszoktatlak én benneteket erről az örökös húsevésről. Szentül meg voltam győződve, ravaszkodnak velem. Meg akarják utáltatni az ételt, hogy minél kevesebbet egyem. Vészes evésbe kezdtem. Csurgóit rólam a veríték, alig tudtam lélegzetet venni, amikor a villát letettem, de a lábas alján nem maradt még egy bürgedarabka sem.

A szüle boldog megelégedéssel figyelte az ádáz küzdelmet, amellyel a vénemberrel együtt a két kilónyi marhapaprikást eltüntettük.

— Mán most délig majdcsak fog a pennája — mondta kedvesen, bizonyos elismeréssel.

Mit részletezzem: délben megint marhapaprikás várt. Hétig bírtam, akkor szóltam a jegyzőnek, csináljon valamit, mert ha tovább is marhapaprikást eszem még reggelire is, nemsokára bőgök és felöklelem az egész községet.

A jegyző megvakarta a fejét.

•— Nézd pajtás, jó, hogy szóltál, legalább megkönnyebbítetted a helyzetemet. Tegnap írtam apádnak. Nem neked való pálya ez.

Elvörösödtem:

— Miért?

— Hát.. . ■— kereste a szavakat. A tegnapi jelentés is . ..

Közbevágtam:

' Bocsánat, stílust nem tanulok senkitől.

Lenyelte a sértést. Csupán az ádámcsutkája vonaglott bele.

— Mikor akarsz utazni?

— Az első vonattal.

Szóval holnap reggel. Mert estére lakodalomba megyünk.

Fejembe vágtam a kalapomat, meg sem álltam hazáig. Délben megettem a magam részét a marhapaprikásból, délután csomagoltam. Zsótérék nem szóltak semmit. Úgy látszik, tudtak mindent. A szüle kiáltott később:

—< Möhetünk!

Nem ellenkeztem. Teljék kedvük. Valami Mucsi nevű legény esküdött aznap, annak a lakodalmára mentünk.

Természetesen marhapaprikással vártak bennünket. Túl estem mindenen, egyáltalán nem érdekelt már a dolog. Éjfél jóval elmúlt, amikor fölkerekedtünk és megindultunk hazafelé. Zsótér dülöngézett. Kicsit felöntött a garatra. Baj nélkül hazajutottunk. Sietve bújtam a dunyha alá. Aludtam már, amikor irtózatos földrengés riasztott föl álmomból.

— Mi az? >— kiáltottam.

Az ajtóban, lámpával a kezében Zsótér állott. Szeme vérben forgott.

Hun az asszony? — hörögte.

Azt hittem megőrült.

— Kit keres? ■— meredtem rá, mintha nem jól értettem volna.

—• Hun az asszony? — üvöltött és előre lépve lerántotta rólam a dunyhát.

Most már értettem, nagyon is értettem és megfagyott bennem a vér.-- Dehát bácsi! ... — ugrottam ki az ágyból. Az Istenért, jöjjön velem. A néni bizonyosan ott van a másik szobában.

Ellökött magától. Jobb kezében megvillant a fejsze.

— Hej!... — lódult neki, hogy fölemelje a gyilkos szerszámot és lesújtson vele.

Elkaptam a karját és teljes erőmből hanyatt löktem. A falnak zuhant, elvágódott és ott maradt fekve a földön. A szüle rohant elő.

Jaj, jaj! — sírt, amikor megpillantotta az emberét. — Jaj galambom, hogy elfelejtöttem mögmondani. Mindig ilyen, ha bort iszik. Úgy félt ez engöm, akar a tigris a párját. Oszt jobb, ha mönekül a gyakornok úr, mer megöl mindkettőnket, ha magához tér.

22