Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)

1971-06-01 / 3. szám

bekete István: VALÓDI Azzal kell kezdenem, bogy nálunk minden "valódi” volt, a szó idézőjelbe tett, magasrendű egyszóval va­lódi értelmében. Nekem valódi ' tiroli” zergebőr nadrá­gomnak kellett volna lenni (ami szülői fogalmak szerint örökös ), és valódi “kordován” csizmámnak, debát nem futotta ezekre a dolgokra, így a nadrágom ceig volt (ma sem tudom, mi ez), és a csizmám Potyondi bácsi csinálta, akinek ókulája szurkos fonallal volt fülére akasztva. De azért valódi Potyondi-féle csizmák voltak. A valódiság kultuszának zászlóvivője nagyanyám volt. Szerinte a bázba bejönni másnak, mint valódinak, nem lett volna szabad. Lóm, az ő stafírungja ma is olyan, mint a vas”, mert valódi szepességi vászon, s az apja, ' aki akkor még nem tudhatta, bogy az én dédapám lesz, akinek alávalóan, ámbár nagy szeretettel bolygatom síri nyugalmát — nem húzott a lábára mást, mint valódi orosz "bagaria” csizmát, amelyhez valódi lengyel nadrág dukált. Ezt azonnal be is bizonyította, behozván dédapám fényképét, amint karba tett kézzel az említett csizmában és nadrágban, irtózatos szakállal, ujjnyi vastag nyírfa kor­látnak támaszkodva nézett szembe a hitvány utódokkal és a múlandósággal. És a kutyánk is valódi bernáthegyi lett volna, ha . .. szóval a derék Bodrinak csak a papája volt bernáthegyi. Egyébként vékonyka volt, ámbár magas, és az emberek tanácstalanul néztek az agárforma kutyára, melynek olyan hangja volt, mint egy ökörnek. Csak azt mondd meg nekem, te Bodri állt vele szóba néha Görbic Pista bácsi, *— hogy honnan a fenéből szorul beléd ez a marha nagy hang? Bodri a farkát csóválta, de nem tudott, vagy nem akart felvilágosítást adni. Lehet, azt hitte, ő valódi ber­náthegyi, mert nem igen nézett tükörbe, csak egyszer . . . s ebből valódi nagy disznóság lett. Nagytakarítás volt! Bodri nem tudhatta, bogy a nagy­­takarítás már a csillagjósok szerint is árvizet és egyéb nagy bajokat jelent, így nyugodtan heverészett a tavaszi napon, majd átfordulván a másik oldalára, először meg­rettent, majd szőre borzolódni kezdett. A fal mellől ugyanis <—< nagyanyám másfél méteres * valódi velencei tükréből —' egy lompos, de nagyon izgatott idegen eb vi­csorgott Bodrira, sőt közeledett a támadás minden jelével. Bodri — egy életem, egy halálom! ^ üvöltéssel ugrott az idegennek, s a valódi velencei tükör abban a pillanat­ban valódi néhai velencei tükör lett. Bodri a nagy cse­tepatéból megérezte, hogy szörnyű hiba történt és sokáig foglalkozott az elbujdosás gondolatával, de mivel mi, gyerekek, továbbra is szeretettel vettük körül, úgy hatá­rozott, hogy inká bb marad. Ámbár —* tavasz lévén ~ egy darabig nélkülöznie kel­lett társaságunkat, mert tavaszi betegségeinket bonyolí­tottuk le. Ez egy darabig igen kellemes állapot volt, sőt házunknak bizonyos előkelő színt is adott a ragályt je­lentő piros cédula, melyet személyesen és hálóingben néztem meg a kapun .. . Később azonban, amikor húgaim mór javában kertészkedtek <— komolyra fordult a dolog, mert unatkoztam és a láz mindjobban elő kezdett venni. Hetekig! <—> Mi lesz veled, te gyerek? !—• kérdezte apám aggódva, ámbár ő nem igen ijedt meg a tényéktől, de választ nem adhattam, mert a jövő lázas titok volt. Az azonban két­ségtelen, hogy a betegség valódi volt, míg a doktor nem volt az a régi valódi doktor . . . Ezt nagyanyám állapította meg, s mikor apám elment hazulról, hosszas súgás-bugás után estefelé beállított ho­mályos betegszobámba "a” Piti. Piti <—< neve ellenére ■—< komoly öregember volt, sőt tudós. Afféle vajákos ember, akit marhához is hívták, ha nem tudott megborjazni, meg gyerekhez is, ha élete gyer­­tyácskáját nagyon Iibegtetni kezdte a túlvilági szél. Szóval Piti homlokomra tette kezét, <-> jó hideg keze volt, kellemes pipaszagú, i—i hogy majdnem elaludtam tőle, és nézett, csak egyre nézett. Ettől a nézéstől meg­­bizsergett még a sarkam is. Aztán rám olvasott, meg­hintvén faszénparázson szűrt vízzel ... s ez mélyen titok­zatos volt. A homályos szoba, a sistergő, felhőző víz, a monoton ráolvasás s az öreg ember egész szobát betöltő, nyugodt egyénisége. Aztán valami fűtörmeléket szórt a forró vízbe. «-< Ha leült a fű, cukros pálinkában igya a gyerek, mert így keserű. Három-négyszerre igya meg. Azzal még egyszer megsimogatott s elment, de valami csodálatos álmos nyugalom maradt utána. Nagyanyám leszűrte a teát egy üvegkancsóba, odakészí­­telte a cukrot, pálinkát, hogy majd ha lehűl, bejön és megcsinálja az orvosságot és beosztja a négy adagot. De ezl én már nem vártam meg. Valami ellenállhatatlanul vonzott a valódi orvosság megkóstolására. Fele tea, fele cukor, fele pálinka. Akkor ittam először pálinkát, ami nem lehet rossz, mert Görbic Pista bácsi is szereti. Szé­pen megittam az egészet egyszerre. Remek volt! Azt a kesernyés, mégis édes cukros mámort én soha el nem feledem, mert — legyünk őszinték fél óra múlva olyan valódi részeg voltam, “mint a pinty” és további fél óra múlva úgy kivert a víz, hogy a matracot is cse­rélni kellett. Állítólag közben daloltam, mégpedig valódi kanászdalokat... de harmadnap felkeltem, mintha beteg soha nem lettem volna. Nem kétséges tehát, hogy Piti valódi doktor volt! Azóta mór régen halott nagyanyám is, Piti is. Nyu­­gosznak szépen, ahogy valódi halottakhoz illik, mert saj­nos, a földi életnek ez a befejezése is tökéletesen valódi. Az asszonyok csak egyféleképpen tudnak bennünket boldoggá tenni, de harmincezer módját ismerik annak, hogyan tegyenek boldogtalanná. •— Heine. 17

Next

/
Thumbnails
Contents