Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-06-01 / 3. szám
Birkózott, imádkozott és messzi dongott férfilába, mert egyszerre három lánya városban járt iskolába. Tanítását elvégezve nem dőlt selymes pihenőre, fogta botját s ment a messzi, partos, hálátlan mezőre. Őszi kép: apám s a béres szántanak s én boldog gyermek ott vigyázok az üszőkre, míg a bokrok közt legelnek. . . . Aztán én is úri módon kultúr-iskolába mentem, Újra több gond, több barázda a szülői homlok-renden . . . Nem bántotta borgőz, kártya, mégis volt egy szenvedélye: méhest épített a partos kertben fent a meredélyre. És a méhecskék egy részét jaj! kiölte ősz határán, iskolába kellett mennünk s könyvet vett a méznek árán. És legyőzte a Nyomort, mert minden vágyát eltagadta . . . Kultúr-kútjai betömte gondok csörtető csapatja, könyveit rég nem forgatta s műveltsége csak lepergett, — ám az iskolákban könyvek mézén hízott öt nagy gyermek . . . Minden szépségét Ienyeste, hogy mibennünk kiviruljon, Lelke szirmait lezárta, hogy a harmat mind ránk hulljon. . . Ha földjébe vetett volna hejehujját és vigalmat, akkor most a lelkem volna dudvaverte durva parlag. Térdig jártam a tudásnak, művészetnek tarka rétjén, (mert egy évben alig egyszer-kétszer volt bor szűk ebédjén.) Szárnyam van, hogy szállni tudjak s még a múltat is bejárom, (mert ő mindig földön csúszott és nyakában súlyos járom.) Nem tud Michelangelóról, Raffaelről, Coreggioról, de hogy én láthassam őket, most is őszen harcol, spórol. Szíve szépségek szigetje, hol Robinzon volt a Jóság . . . Versem, vidd el minden szívhez küzdő századunk hajósát! Most bocsásd meg nékem, Testvér, hogy apámról énekeltem. Én a Tengerről daloltam, mely fölséges, mérhetetlen, melynek csöppje az apád is! Az enyémet ismerem! Isten csókja minden csöppjén, minden jámbor emberen! Márai Sándor: MESE Az egészen nagy versek, regények, tudós könyvek hangjában van valami egyszerű és gyermekes, mint a mesében. A nagy könyvek mindig mesekönyvek. Ilyen a Biblia, ilyen Tolsztoj, ilyen minden igazi vers, örök történet. Mert az élet és a lélek alján a mese van, mely néha monda, ilyenkor népek írják, néha hitvallás, mikor próféták írjak, néha történet, mikor a nagy írók írják. De a hang és a magatartás, mellyel ez írások a világ hoz fordulnak, mindig a szűkszavú, ősi mese hangja és magatartása. Az emberiség várja a mesét, s a próféta, az író, a tudós csak e mese-hangon közelítheti meg igazán és véglegesen az emberek lelkét. Mert minden író Keleten él kissé, a datolyafa alatt ül, s az emberiség köréje telepszik és kéri: "No, mesélj.” A NEHÉZSÉG Az írás igazi feladata és nehézsége akkor kezdődik, mikor az író már nem a mondatot akarja javítgatni, csiszolni, tökéletesíteni, hanem a gondolatot. 6
