Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-03-01 / 2. szám
Alig lovagoltak el Csabáék egynapi járóföldre, rettentő szél zugatta körülöttük az erdőt, hozta az üzenetet a levegő: Vissza Csaba, vissza, bajban van a székely! Rögtön visszafordultak a hunok s mind levágták az ellenséget, amely megtámadta a székelyeket. Aztán újra megindultak Szittyaország felé. El is mentek jó darabon: megáradott folyó állta útjukat. Víz hozta az üzenetet: ■—’ Vissza Csaba, vissza, bajban van a székely! Harmadszor már heted-hét országon túl jártak, amikor jeges förgeteg zúdult rájuk rettenetes égzengéssel, villámlással. Az égi tűz hozott üzenetet Visszafordultak, megint megmentették székely véreiket az ellenségtől. Aztán már akadály nélkül elérkeztek Szittyaországba. A magyarok nagy szeretettel fogadták a hun testvéreket. Megosztották velük sátraikat, kenyerüket, meghallgatták hírmondásukat Attila örökéről és végre azt mondták nekik: — Most még gyengék vagyunk arra, hogy átvegyünk akkora örökséget. Sokasodnunk kell még arra ! Maradjatok nálunk addig, azután majd együtt indulunk! Le is telepedtek Csabáék a magyarok között. Szépen meg is öregedtek, szemüket is lehunyták örök álomra, s a magyarok eltemették őket szép zöld halmok alá, lovastul, kardostul. Ott aludtak aztán száz, meg száz esztendeig háborítatlanul. Akkor megint ellenség fogta körül a székelyeket Erdélyb en. Még nagyobb, még hatalmasabb, mint az előtt. Egy álló hétig harcolt a székely, de hiába! Sok volt az ellenség! Sötét éjszakán utolsó csatájukat vívták. Reszketett, dobogott lábuk alatt a föld a nagy viaskodásban, s a székelyek öregjei sóhajtottak: — Hej, Csaba apánk, most már te se segítesz meg bennünket! Bizony most is megsegítette! Székely lábak dobogása végig szaladt heted-hét ország földjén s megrezzentette a halott hunokat a zöld halmok alatt. <—• Ébredj, Csaba, ébredj, bajban van a székely! Abban a pillanatban Erdélyország felett nagy csörgéscsattogás támadt az égboltozaton. Zabla csörgött, kard csattogott, Csaba vezér ragyogó lovasai tűntek fel az égen a csillagok között. — Ne hagyd magad, székely! Itt vannak Csabáék^ Égbeli halottak segítik az élőt! Üj erőre kaptak a székelyek. Az ellenséget pedig megvette a rémület. Elhányta fegyvereit, futott esze nélkül, ki merre látott. Egek országúján robogó lelkekkel ki tudna csatázni? A székelyek megszabadultak, Csaba vitézei pedig viszszatértek a zöld halmok alá azon az utón, amelyiken jöttek. A fényes fehér ut azonban, amit paripáik patkói tapostak, megmaradt az égen s ma is ott világit. A tejut az, amelyet a magyar ember ma is hadak utjának hív. Ezren, százezren és millióan követik Csaba vezér csillagfényes útját Hadúr Isten színe elé azok, akik becsülettel, fegyverrel a kezükben a Hazáért haltak meg. S követik ma is azok, akiket az árulás és gyalázat a bitófán, puskacsövek előtt, kényszermunka táborokban vagy más módon pusztított el. Leikük ragyogása mutatja nekünk az utat, de figyelmeztet is, hogy szeressük egymást, hiszen kevesen, nagyon kevesen vagyunk! Ha felnéztek a csillagos égre s látjátok a Hadak útját ez jusson eszetekbe, s ha halljátok, hogy egy magyar harcos megtért Csaba seregébe, tudjátok meg, hogy ismét kevesebben vagyunk eggyel, de nőtt a hősök száma s a hősök véréből és áldozatából élt eddig is és fog élni ezután is a nemzet. II. AZ ŐSMAGYAROK ŐSEINK EMLÉKE Honnan tudjuk azt, amit honfoglaló őseinkről tudunk? Elsősorban régi Írásokban vannak följegyezve őseink tettei. Nem amit ők írtak, hanem amit róluk írtak más régi népek írástudói. Ezekből a feljegyzésekből tudjuk, hogy őseink nem voltak sem bálványimádó pogányok, sem műveletlen, tudatlan vadak. Az Istent, mint a többi pusztai népek, a napban, a csillagokban, a tűzben, a szelekben látták. Voltak áldozó papjaik, akik fehér lovat áldoztak a Teremtőnek. Voltak varázslóik, jövendőmondóik. Hittek az álmokban. Szent állatul tisztelték a fehér szarvast, szent madaruk volt a turul. Voltak törvényhozó bölcseik, voltak énekmondó költőik. Azt is tudták róluk, hogy nem voltak Írástudatlanok sem. Voltak különös ősi betűik, amiket késsel botba faragtak. Ez volt a rovásírás, amelynek a nyoma máig fennmaradt. A harcon kivül őseink főfoglalkozása a pásztorkodás volt, de nem volt ismeretlen előttük a földmivelés sem. Tudtak szántani, vetni, ismerték a búzát és a kendert. A magyar asszonyok maguk szötték-fonták a ruhát. A fegyverkovácsok maguk kovácsolták a kardokat, zabiákat, kengyeleket, s ötvöseik remek ékszereket tudtak készíteni aranyból, ezüstből. Hittek a másvilági életben s erre számítva temették el halottaikat halmok lejtőiben. A vitézzel együtt eltemették a felszerszámozott lovát, hogy ne gyalog kelljen átmennie a másvilágra. Kardját, nyílvesszőjét is vele tették a földbe, hogy legyen neki mivel vadászgatni az égi mezőkön. A nővel eltemették orsókarikáját s asszonyi ékességeit, karperecéit, gyűrűit, fülbevalóit. Az alföldi halmokból nagyon gyakran fordit ki az eke, vagy a kapa régi vasakat, cserepeket, zöld rozsdával bevont apró ékességeket. Hogy ez igaz, a következő eset is bizonyítja: Egy nyáron történt, hogy abba a múzeumba, amelyiknek az igazgatója vagyok, behoztak egy majd fél méter hosszúságú, súlyos aranyrudat. Egy fiatal gazdaember 53
