Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-03-01 / 2. szám
kísértet a hajon írta: Karsay Andor öten ültünk fenn a Grawesham sóner hajóhídján, a parancsnok, a felesége, az első, a második tiszt és én. A kontinens utolsó partja — Dél-Florida i—> messze mögöttük maradt és a hatalmas város, Miami képe már beleolvadt a hatalmas eukaliptuszok buján terpeszkedő vadon erdejébe. Előttünk a nyilt óceán terült el. A mozdulatlan, fülledt levegő a tenger sós illatával csaknem rátapadt a hajó karcsú oldalára, amely nyílegyenesen úszott tova a szürke, gyűrődéstelen tengeren. Ward kapitány, a Queen Charlotte volt parancsnoka egyideig szótlanul meredt maga elé, majd halkan beszélni kezdett: — Igen, a Queen Charlotte mindig foglalkoztatta a nyilvánosságot és éppen olyan magától értetődően vonzotta a sajtócikkeket, mint akármelyik amerikai filmcsillag. Ha valami szenzációs eset történt az Atlanti-óceánon, akkor az a Queen Charlotte-on történt, erre mérget lehetett volna venni. hallotta, hogy egy kapú buffan s bezárták, aztán messzemessze, a szűk földalatti folyosó végén néhány lángot látott és lassan, nagyon lassan közeledtek, feléje többen. Elül, mint valami régismert álomalak, Cassius, aki eljön egy álomtalálkára. ■— A jelszó? -—• kérdezte Cassius katonai keménységgel, hivatalosan. — Jupiter r— ordította Caligula, torkaszakadtából. i—i Akkor halj meg a nevében —> üvöltötte Cassius s széttárt karjai közé, a mellébe döfte kardját. Caligula a földre zuhant, teljes hosszában. Vér bugyogott melléből. —• Élek! kiabálta, mintha gúnyolná őt, vagy panaszkodnék. Erre Cornelius Sabinus, Callistus meg a többi rárohant. Egyszerre harminc kard fürdött vérében. Caligula még mindig mozgott. ÉlekI érezte mégegyszer. De aztán csodálatosan elsápadt s csak azt érezte, hogy a világ nélküle van, a hegyek, a folyók, a csillagok is és ő nincs többé. Feje Iecsuklott. Szeme kinyílt s szinte rajongva pillantotta meg azt, amit mindig akart és most meg is talált —• a semmit. XI. Arca fehér volt, vértelen és egyszerű. Lehullt róla a téboly álarca. Csak az arc maradt ott. Egy katona sokáig bámulta. Úgy tetszett neki, hogy most ismerte föl. Ezt gondolta magában: ^ Ember. Ward kapitány most egy pillantást vetett az előtte álló sebességmérőre, aztán tovább beszélt: — Nos, velem is történt egy eset a Queen Charlotte gőzösön, egy eset, ami majdnem az őrületbe kergette alantasaimat. —• Azon a bizonyos napon kétezerhétszáz utassal hagytuk el New-York kikötőjét. Emlékszem, indulásunk előtt a Resolution parancsnoka figyelmeztetett a nyári útirányban úszó jéghegy-óriások veszélyeire és arra, hogy Ujskócia—Uj found land között negyvenszázalékos köd fekszik az óceánon. —• Yarmouth Road körül <— folytatta elbeszélését a kapitány, sűrű ködöt kaptunk, aztán hatalmas szélvihar támadt, jégeső kezdett esni. Valóságos pánik keletkezett az utasok között. A hullámok vadul, tajtékozva verdesték a hajót az alacsonyra ereszkedett égboltozat alatt. Gőzösök, vitorlások égő lámpákkal nyargalásztak el mellettünk az áthatolhatatlan sűrű ködben. Valóságos osoda volt, hogy nem szaladtunk egymásnak. A vihar percről-percre fokozódott. A Queen Charlotte támolygott, dülöngött, a fejetetejére állt, a farára ágaskodott, recsegett-ropogott. Az utasok a rémülettől félőrülten bukdácsoltak a fedélzeten . . . Nem volt számunkra égbolt, csillag, napfény — semmi a világból, csak a sűrű köd és a felbőszült tenger. Hogy a zűrzavar teljes legyen, kialudtak a hajó összes lámpái. Valami baj történhetett az áramszolgáltatásban. A rádiókészülék is elromlott. Teljes sötétség vett körül bennünket. A szél fülsüketítően tombolt és a hatalmas hajón időnként hatalmas hullámtömeg csapott át. Kilencedik órája tartott már az irtózatos tánc, és úgy látszott, hogy sohasem ér véget. Félig megfagyva, kimeresztett szemekkel álltam a hajóhídon, amikor egy arc jelent meg előttem a sötétségben. Egy ember arca, aki titokzatos hangon, szakadozottan kezdett beszélni: — Parancsnok úr, ezen a hajón furcsa dolgok történnek... Kisértet van a hajón... Az utasok halálra vannak rémülve . . . —> Csak most ismertem meg a jövevényt, Hakwins másodtiszt volt, aki remegve állt előttem. Bevallom, egy kissé meghökkentem. Minden hajós babonás természetű, magam is az vagyok. — Az ön kabinjában van — nyögte a másodtiszt, *— hallottam, amint . . . Ebben a pillanatban hatalmas hullámhegy zuhant a fedélzetre. A hajó féloldalra dőlt és az alsó fedélzet a víz alá került. A főárboc mint egy gyufaszál repült el a fejünk felett és belezuhant a tengerbe. Közvetlen ezután egy rettenetes lökés rázta meg a hajót. Valaki elkiabálta magát a sötétben: “Nekimentünk egy jéghegynek!” “Meneküljön, aki tud!” “Süllyedünk!” A következő másodpercben kitört a pánik. Az utasok valósággal gyilkolták egymást a fedélzeten. Lerohantam a parancsnoki hídról és belevetettem magam a gomolygó, felizgult tömegbe, Mindenki a mentőcsónakok felé robant. Hirtelen elővettem. revolveremet és néhányat a levegőbe lőttem. Egy pillanatra csend támadt és én beszélni, jobban mondva ordítani kezdtem: 40