Kárpát, 1970-1971 (7. évfolyam, 1-3. szám)
1971-03-01 / 2. szám
V. VII. —' Segíts rajtam. Cassius ^ folytatta. — Benned bizakodom. Veszedelmek vesznek körül. Ma kezdődnek a palatinusi játékok. Téged nevezlek ki, Cassius téged, testőrségem főparancsnokának. Rátekintett nyugtalanul lobogó szemével, aztán elkacagta magát. Cassius tétovázva hajlongott. A császár egy székre rogyott mert a gyönge, vékony lábain nem bírt sokáig állni. Azok csakhamar összenyaklottak, mint az üres csizmák. VI. —> Ülj mellém — bíztatta. — Hány éves vagy? •— ötvennyolc. — Én huszonkilenc — hadarta. —- Fiatal még. Micsoda, te vén szoknyahős? De mennyit szenvedtem, Cassius. Jaj, sokat. Gyermekkoromban Tiberius nagybátyám vigyázott rám, ez a vén, véres tigris. Kiirtatta egész családomat. Anyámat száműzette és öngyilkosságot kényszerített rá. Brutus öcsémet börtönbe záratta és éhenhalásra ítélte. Engem is meg akart öletni. Kisfiúcska voltam még, folyton lesetett a kémeivel, a besúgóival, hogy nem árulom-e el magam, nem szidalmazom-e. Amikor aludtam, fölém hajoltak és várták, mit beszélek álmomban. Akármikor mérget keverhettek volna ételembe. Én azonban hallgattam, ébren is, álmomban is. Hazudtam. Álarcot szorítottam arcomra. Színleltem és jobban, mint az a sötét, hallgatag aggastyán. Győztem fölötte. Megmentettem életemet. Akkor aztán egyszerre minden szabad volt. Élni próbáltam. Nem sikerült. Le akartam tépni álarcom. Ez se sikerült. Drusilla, a húgom, az istennő, meghalt forrólázban. Egyedül maradtam. Gyászomban megnövesztettem szakállam és körülnéztem a világban. Eleinte nevettem azon, hogy mindenkit megölethetek, akit akarok. Imádjam az aranyat. Amikor nem értem be azzal, hogy birtokolom, meztelenre vetkőztem, úgy henteregtem rajta, hogy a bőrön át a vérembe szivárogjon. Fintorokat vágtam a tükörbe, hogy megriadjak önmagámtól. Néhány jó tréfát is műveltem. Kitépettem az emberek nyelvét, kettéfűrészeltettem őket. Tengerbe hajíttattam a kirándulók százait és mulattam azon, hogy éviekéinek a halálba. Éheztettem a rómaiakat, pedig tele voltak csűreim és magtáraim. Megsemmisíttettem híres írók kéziratait. Az istenek szobraira a Mars-mezőn mindennap olyan ruhát adattam, mint az enyém, aztán Ieüttettem fejüket s az én képmásomat tétettem oda. Lovamnak márványistállót építtettem, elefántcsont-jászolt, vele együtt ebédeltem az istállóban s majdnem sikerült őt konzullá kineveztetnem. Szerettek is valamikor. A katonák “tyukocskám”-nak, “csillagom’’nak becéztek. Rómában a trónralépésem örömére három hónap alatt százhatvanezer állatot öltek le. Most már ez is úntat. Nem tudok aludni. Szemhéjaim csikorognak. Azt mondják, itt a baj —* szólt s egy aranyrúddal megkopogtatta homlokát. — Adj nekem álmot, valami álomszerző italt. Cassius majdnem meghatódottan hallgatta. Caligula azonban hirtelen fölkelt s búcsúra nyújtotta kezét, ö megcsókolta. Csak aztán vette észre, hogy a császár csipiszt mutat neki s ajka a kinyújtott hüvelyujja körmét érinti. A vér arcába szökkent. —■ Majom — intette le Caligula. —- Ne haragudj. Légy résen i—> s elbocsátotta. VIII. Cassius hírül vitte társainak, hogy mi történt. !—• Megölni őt —' kiáltott Cornelius Sabinus. — Azonnal leütni, agyonszúrni. Délelőtt kezdődtek az ünnepi játékok. Ezeket Augustus keleti hadjáratának emlékére tartották, a császári palota közelében, egy rögtönzött színpadon, pusztán előkelő polgároknak, szenátoroknak, főnemeseknek. Caligula germán testőrei kíséretében érkezett. A hosszú legények elzártak minden bejáratot, mikor a császár bevonult és sorfalat álltak. Kegyesen intett nekik. Egynéhányukat még a Rajna mellől szedegette össze, germániai hadjárata alatt, de minthogy nem ejtett elég hadifoglyot, rómaiakat is besoroztatott közéjük, akik kötelesek voltak szőkére festetni hajukat, germánul megtanulni és germánul beszélgetni. A császár hosszú, sárga köntösben lépett az oltár elé, fején zöld babérkoszorúval. Ahogy az áldozatot bemutatta, a flamingo vére ráfröccsent s köntöse alján piros folt támadt. Cornelius Sabinus összenézett Cassiussal. IX. Elmúlt az első nap, a második is, anélkül, hogy az öszszeesküvők cselekedni mertek volna. Callistus, egykori szabadosa, a dúsgazdag polgár, tajtékzott a dühtől, hogy még mindig él ez a szörnyeteg. Caligula könnyedén jártkelt közöttük, bíztatgatta a birkózókat és a gladiátorokat, tapsolt az énekeseknek és műlovasoknak. Éppen ez hozta zavarba az összeesküvőket. Azt hitték, hogy bolonddá tartja őket, vagy kelepcébe akarja csalogatni. A harmadik napon, délben, váratlanul azt közölte Cassiusszal, hogy átmegy a palotába és megfürdik. Egyedül haladt a tömegben, germán testőrei nélkül. Útközben meg-megszólította ezt-azt. Cornelius Sabinusnak még a tógáját is megrántotta tréfásan s odakacsintott: Na, mi lesz?” Nem értették. Gyaloghintója vivőinek azt a rendelkezést adta, hogy ne a palota főbejáratán vigyék ki, hanem oldalt, egy szűk, földalatti folyosón, ahol az ázsiai nemesifjak, a színrekerülő drámai játék alakítói, szerepüket tanulták s mint fázékony keletiek, megbújtak a hideg elől, mert azon a napon erősen fagyott. X. Itt leszállt, elbeszélgetett vendégeivel, a fekete ethiopiaiakkal meg a sárga egyiptomiakkal, akiknek a hidegtől szederjes volt a szájuk. Sokáig várakozott. Végre 39
