Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-03-01 / 3. szám

ték az állatok. S ebben a pokoli zűrzavarban egy arcot nézett a fiú. Az az arc pedig ott maradt a helyén tágra nyílt szemmel még akkor is, mikor mindenki elmenekült. Akkor aztán János hadnagy odaszoritotta a lovát a ház mellé, egy pillanat alatt lehajolt, nyergébe emelte a leányt s kemény izmokkal kényszeritette remegő lovát a gulya közé. A leány egy hang nélkül, inkább valami nagy bizakodással nézett a hadnagy felhevült arcába. A karikásostor pedig csattogott, durrogott, a paripa horkolva fújta magát a fehér ökörtestek közt előre s egyszer csak kiértek az áradatból. Ott aztán szárat eresztett a fiú s a ló elnyúlt testtel vágtatott át a városon, rémült, szaladó emberek közt, félrevert harangok zengése alatt, egyenesen ki a müncheni kapun. Csak mikor már jó messzire jártak a várostól s az ut egy erdő alá kanyarodott, akkor forrott oda János ajka a pihegő leány szájára s az első öntudatlan, szerelmes gügyögések közt, ott, a tajtékosan, horkanva ügető ló hátán eszükbe sem jutott, mi lesz most, mit hoz a jövő óra. A ló csendesebben lépett, de János hadnagy nem sokáig hagyta pihenni.

Újra és újra sebes ügetésre ösztökélte s igy múltak az órák, maguk sem tudták, mennyi. A legényt lassan elfoglalták a menekülés gondjai, éles szeme úgy fürkészett, mint a harcra készülő sasé, s a leány . .. Istenem! a leány nem gondolkozott. Mit bánta ő, mi lesz? Egyelőre ott volt a hadnagy két karjában, a fejét odaszorithatta ahhoz a széles férfimellhez s ennyi gyönyörűség éppen elég volt arra, hogy ne gondolkozzék, hanem lehunyja szemeit csendesen, boldog megadással.

Mire a nap végigballagta az ég kétharmadát, megállította a lovát János hadnagy.

Hüs erdő szélén pihentek meg.

A fáradt ló mohó éhséggel eresztette fejét a fűre s a két ember letelepedett az erdőszél pázsitjára. A fiú kacagva húzott ki a nyeregtáskából egy darab füstölthust meg kenyeret, szép karéjt vágott belőle, a húsból is hozzászelt egy darabot s úgy nyújtotta oda a szótalan leánynak, mintha valami mannát adott volna. Lassacskán megjött a szavuk. Hedvig nevetve nézett végig Jánoson:

— Sohase hittem volna, hogy igy jössz értem. Istenem, milyen furcsa ruhád van!

S János éppen olyan nevetve mesélte el egész útját. Csak a fejedelem parancsát hallgatta el.

— Hát mi vagy te most? — kérdezte a leány.

A hadnagy elgondolkozott, aztán hamisan mondotta:

— Most még csak a te szerelmes párod, aki csupán egyszerű hajtó, hanem mindjárt más lészen.

Megfogta a lovat s egy kicsit mélyebbre vezette az erdőbe.

— Maradj itt, — szólt oda Hedvignek, ■— mindjárt visszajövök. Ne félj! A szürke majd vigyáz rád!

Azzal felkapta a nyeregtáskát és eltűnt a sűrűben. A leány most ijedt meg egy kicsit. Tudatára ébredt egyedüllétének. Riadtan gondolt vissza apjára, anyjára, Norinbergára. Mi lesz ennek a vége?

Hirtelen megzörrent mellette a bokor s amint rémülten odanézett, egy katonát látott maga előtt, csizmás, tarsolyos, zsinóros ruháju embert, Bihari Jánost, a kurucok vicehadnagyát.

— Istenem, milyen szép vagy! — tapsolt Hedvig s oda akart bújni a fiú mellére, de aztán hirtelen megállóit és ijedt szomorúsággal suttogta:

— Hiszen nem lehet... hiszen nem lehet... ■— és eltakarta az arcát.

János hadnagy megértette a leányt és lehajtotta a fejét. Szó nélkül húzta meg a ló hevederét, felsegítette Hedviget a nyeregbe, maga pedig megfogta a kantárszárat és újra elindultak.

Estére valami falu elé értek. Üres, elhagyott falu volt. Ismét ott jártak a halál ostromzárában. Hedvig sápadtan ült a nyeregben lassan elkezdett szepegni, majd meg elsírta magát.

— Ha akarod, visszamehetünk, leteszlek a város kapuja előtt, de nekem el kell jutnom Párisba. Lehet, hogy ha visszamegyünk, elfognak a norinbergi városi zsoldosok és leütteti fejemet a magisztrátus, hiszen . .. hiszen . . . leányt raboltam, ha kívánod, megtehetjük.

— Nem, nem! ■— tiltakozott a kisleány. János hadnagy pedig folytatta:

— Tudom, hogy nem egyenes dolog, amit tettem. De hát bolond vagyok. Esztendők múltak el és nem láttam a szemeidet. És megkínzott az emlék és a vágy .. . Ne haragudj rám!

Hedvig csak fájdalmas suttogással felelt:

— Én szeretlek ... és én, jaj, nem akarom, hogy bajod legyen miattam de hát...

Aztán megint hallgattak hosszú ideig. Nagysokára emelte föl sötét arcát a kuruc:

— Hát visszamenjünk?

A kisleány alázatos, szerelmes szóval válaszolt:

— Oda megyünk, ahová te akarod.

A nap vörösen bukott le nyugaton s a kihalt falu hosszan nyújtózott a kék ég alatt. Az ablakok üresen meredtek az utcára s az udvarokat itt-ott már felverte a gyom. A kisleány fázósan reszketett össze, a legény pedig dacos szemekkel fürkészett szét.

Az egyik udvarban kétkerekű taligát látott meg János. Nosza hamar szerszámot kötözött kötelekből, befogta a szürkét, felültek egymás mellé jó szorosan s azzal vidámabban kocogtak tovább. Egyik elhagyott falu a másik után következett. S mire leborult a sötétség, megállották egy lakatlan ház előtt. A fiú szénát kerített a padlásról s behordta az egyik szobába. A bútorokat félrelökte, hogy még csak hozzájuk se ér-36