Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
Gárdonyi Géza: A MEZSGYEKŐ Valami vándorlegény leült az út mellett a kőre. A mezsgyekő az, amely elválasztja a Fodorék földjét a Keviék földjétől. Ezt a vándor nem tudta. Ha tudná is, nem bánná. A kő alatt vélhetőleg a vakondok ásott, mert ahogy a kódorgó ráül, a kő meghanyatlik. No, ezzel magára is vonja a vándorlegény figyelmét. Nem lehetetlen, hogy kincs van alatta. Fölkel. Egyet fordít a kövön. A helyét megpizskáljaszurkálja a botjával. Nincs ott egyéb, csak egypár lapuló bogár. Tovább ballag. A kő ottmarad, ahová elmozdította: másfél arasznyira az előbbi helyétől. Jön az őszi esső: ágyat ázalit a kőnek a földbe. Jön a tél: megsüllyeszti. Az első szép tavaszi napon megjelenik Kevi Imre. Beleereszti az ekéjét a kőnél a földbe és szánt. Kijön Fodor András is. Az, ahogy beletaszítja az ekét a földbe, megrántja a lovát — Hó! A szeme a kőre mered. Összerántja a szemöldökét. Megnézi a követ jobbról is, balról is, és azt mondja: — Hm! Ránéz a szomszéd földjére, aztán a magáét méri hessen a leány, aztán leteritette a nyeregtakarót s puha fejealját kerített. — Te majd itt alszol, édes: — a szürke konyhában, én meg majd a kiskapuban. Térült-fordult a hadnagy, friss sarjut sarabolt, odadobta a szürke elé a konyhába, aztán keresztet vetettek, szépen imádkoztak s kiment a szobából. — Azért... most egy kicsit megcsókolhatsz ... — kiáltott utána Hedvig. János hadnagy visszafordult. A szeme tele volt vággyal. Tett is egy lépést, de aztán szájára tette az ujját: — Nem szabad, édes. Még nem! Azzal aztán végkép kiment s lefeküdt a szürke lábaihoz. Hanem még egyszer beszólt a leányhoz: — Ne félj, Hedvig! A szürke is közöttünk van ám! A szürke is elválaszt tőled. .— Ne félek, — csengett vissza a leány hangja, — senkitől se félek .., És elaludtak, mint két tisztaszivü gyerek. Két szerelmes lélek álmodott a halál falujában. — Folytatjuk — végig egy gondolkodó tekintettel. A kezét csípőre teszi. A fejét csóvája: — No lám! Fogja az ostomyelet. Végigméricskéli a két földnek a szélét. Hangosan számlál. A végén újra megrázza a fejét, és elkeseredetten káromkodik. A Kevi gyerek látja mindezt a földnek a túlsó végéről. Látja a méréseket, a fejcsóválásokat, még a káromkodást is látja. Alig is várja, hogy visszaérkezzék. Kifordítja az ekét a földből, és odaballag Fodorhoz. — Aggyisten, Fodor bácsi. — Aggyisten — feleli Fodor félvállról, komoran. — Mi a baj? — Hogy mi a baj? Hát hogy mi a baj? És komor gyanúval néz ä fiúra. — Hát látod ezt a mezsgyekövet? — Látom; honne látnám. — Hát azt látod-e, hogy borozdával errébb van? — Bizony, azt nem látom. — Nem látod? No a veszett kutya rézangyalát, majd meglátod, ha nem látod, te is meg valamennyien. S kirántja az ekéjét a földből; ráveti a szűrét az ekegerendelyre. A lovát visszafordítja. Dühösen ráhurran: — Gyű! A délutáni órákban ötödmagával tért vissza a földre. A községi lánccal megmérték a Keviék földjét is, a Fodorét is. Hogy a fiatal Kevi egy barázdát elszántott a Fodor földjéből, az olyan vakmerő zsiványság, aminőre az ember a mi falunkban nem emlékezik. Hát még a mezsgyekő elmozdítása? Künn voltak Keviék is: az öreg Kevi, a Pál meg az Imre. Köszöntek a Fodor-hadnak. Azok is visszaköszöntek, de kezet nem fogtak egymással. A láncot aztán most a két Kevi vette át: megmérték a két földnek a szélét, először jobbról balra, aztán balról jobbfelé. Hát a kő csakugyan nincs a helyén! Valaki odábbtette, az bizonyos. — Valaki... — hördült meg Fodor. Kevi Pál megrándult: — Csak nem gondja kend, hogy... — Én nem gondolok semmit, de mozdulhat-e mezsgyekő magától? S körülnézett. A bíró, a két esküdt csak némán és komolyan szivogatta a pipáját. Az öreg Kevi is megszólalt: —■ Böcsületbe fehéredett meg az én hajam. A fiaim se koptatták a tömlöc küszöbit... Fodor Andrással azonban nem lehetett már okosan beszélni. Az arca vörös volt, a szeme vérben forgott 37
