Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-03-01 / 3. szám

jedelem Írására, melyet ott rejtegetett a szive fölött, hanem egyre annak a kislánynak a szemeit látta, ki évek után is, kényszerítések és megaláztatások között is hűséggel gondolt Rákóczi hadnagyára.

ÖKÖRÜNNEP NORINBERGÁBAN.

Esteledett, amikor Norinberg előtt vagy fél mérföldnyire a várostól megállította Then uram a gulyát, maga pedig besietett a városba.

A város kapujában álló őrség megállította és nem akarta beereszteni. Okuk kettő is volt erre. Then uram a pestises vidékről jött és magával hozhatta a járvány csiráit; másik okuk pedig az volt, hogy az ínséges város nem fogadott be senkit, mert nem volt hajlandó nagyon is szűkös készleteit újabb éhes emberekkel megosztani.

Then uramat tehát csak nagy fenyegetésére eresztették szabadon, amikor már az őrség parancsnoka is megismerte. De ahogy azt a bűvös igét kiejtette, hogy 300 darab ökröt hozott a városnak, futva vitték a polgármester elé. Ott vége-hossza nem volt a szerencsekivánatoknak, majd pedig bezárkóztak a tanácsterembe.

S másnap reggel Norinberg halálnak szánt lakói furcsa kopácsolásra ébredtek. A város kapuja előtt diadalivet ácsoltak a városi ácsok. Aztán futótűzként terjedt el a hir, hogy vége szakadt az ínségnek. A szegény megkínzott lakosság már a reggeli órákban föltolongott a város falaira s ujjongó kiáltozásban tört ki, mikor körülnézett. Egy fél mérföldnyire a várostól hosszuszarvu, hatalmas testű, fehér gulya állott.

Aztán Then uramat látták kihajtani a városból. Bent a városban pedig szőnyegeket bocsátottak le az erkélyekről, a házakat fellobogózták s úgy várták a menetet.

Es a hadnagy, a fejedelem stafétája, vájjon ugyan mit érzett?

A szive vadul döngette a mellét és szemeivel szinte odatapadt a városra. Talán ezerszer is elsóhajtotta annak a leánynak a nevét.

Aztán meg kínzó fájdalom gyötörte. Azt tudta, hogy látni fogja a lányt. Az a régi, bolond kijelentése is valóra vált: Norinberg elment könyörögni Magyarországhoz. De még fokozta a szavak beteljesedését az a bizonyára sem azelőtt, sem azután elő nem fordult körülmény, hogy egy hires birodalmi város ünnepséget rendez a magyar Alföld marhájának bevonulására. Aztán meg arra gondolt, hogy ő a fejedelem stafétája. Neki nem szabad itt megállani! Neki tovább kell mennie! Ez a város, melynél az életét látta céljához érkezni, az ő nagy küldetésében csupán egy stáció. S ha oda is adnák neki azt a lányt, tovább kell mennie s itt kell hagynia most, hogy talán sohase jöhessen vissza érte. Mikor erre gondolt, úgy érezte, hogy ezt nem bírná

ki. Az elfojtott, agyonhallgatott vágy megszabadult bilincseitől és most már nem akart a lány nélkül elmenni. S egyszer csak megérlelődött benne az elhatározás, hogy el fogja vinni magával. De hogyan? Hiszen még csak egy napot se vesztegethet. A kurucok csizmája lyukas, a gúnyája rongyos. Neki sietnie kell. Arra sincs ideje, hogy becsületes kéréssel vigye el a városból. Hát akkor elviszi erőszakkal. Azt még ugyan nem tudta, hogyan? Csak azt tudta, hogy ha elrabolja a leányt, akkor neki már árkon-bokron túl kell lennie arra az időre, mire a város észhez térne. Annyit megjegyzett magának az eddigiekből is, hogy Norinbergtől nyugatra is pestis dúl a környéken. Ez a terület amúgy is útjába esik s ha odáig eljut, azon túl már nem követik.

Forrott a vére, főtt a feje János urnák. Kiszedte katonaruháját a ládából s amit csak tudott, beletömködte nyeregtáskájába, aztán elszántan várta a következő órát.

Then uram ezenközben megindította a gulyát. Ő haladt a menet élén, mellette Gergő s aztán a vezérökör, majd lassan, szelíden a gulya. Körülötte pedig a gyalogos és lovas hajtők. János ur a végén bandukolt, mint akit semmi sem érdekel, pedig majd kipattant a szive.

A diadalkapu előtt a város tanácsa fogadta. Then uramat. Köszönetét mondottak neki a város nevében. Aztán Gergő urammal paroláztak s utána sorban a többi hajtókkal. Mikor pedig maga a gulya haladt át a diadalív alatt, akkor kitört a jókedv és az öröm, megrohanták, simogatták, veregették a jámbor állatokat.

Lassan bevonultak a városba. János hadnagy jobbra-balra nézett, kémlelte az embereket és egy arcot keresett az ezer arc között. Paripája, a hűséged szürke, apró lépéssel vitte lovasát, mintha ő is figyelt volna.

A Rathaus előtt elsápadt János hadnagy.

Az egyik kapu alatt ujjongó asszonyok között egy leány arcát látta meg. A ló nyögve szökkent alatta a sarkantyú akaratlan nyomására s a legény nagy fohászkodással bontotta ki a karikást. Hanem a véletlen is segítségére jött. Valamelyik polgár, nyilván, hogy megsimogassa, az egyik ökörre ütött. A szilaj állat megtorpant, fújt, a mellette álló nézők sikoltva szorultak egymáshoz s gázolva tiporták egymást. Az állat még jobban megvadult s hangos bőgéssel készült a támadásra. Ebben a pillanatban csapott János hadnagy a gulya közé.

A karikás suhogva szelte a levegőt, aztán hatalmas ívvel megkanyarodott a fonott szíj és éles durranással csattant el. Ekkor már tudta János hadnagy, hogy mit kell tennie. Olyan kavarodásba verte a szilaj állatokat, hogy minden rend felbomlott. A megvadult gulya összetorlódott s hely hiányában egymást öklel-35