Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-03-01 / 3. szám

A lakosság riadtan bujt házaiba, minden idegent bizalmatlanul fogadott s a környéken többnapi járón alig lehetett élelmiszert kapni.

Ezen a vidéken immár dolga akadt egyszer-egyszer a karikás ostornak és hogy veszteség nélkül hajthassák át a gulyát egyik-másik éhező városon.

Az emberek ijedten vetettek keresztet, mikor meghallották, hogy a vonulás célja a pestisverte vidéken keresztül Norinberg. Most már János hadnagy örömére maga Then uram sürgette a gyors haladást, hogy a dögvészes területen minél előbb átvergődjenek. Meg is tettek naponta hét-nyolc mérföldet, úgy, hogy a gyaloghajtók inai reszkettek este a táborozásoknál. Csak az állatok bírták ezt a gyorsaságot, ezt a szörnyű fáradságot csodálatos szívóssággal. A legkisebb romlás sem látszott rajtuk s Then uram immár ezredszer hajtotta meg magában a hódolat zászlóját e gyönyörű szívósság láttára.

Passau és Regensburg között teljes erővel dühöngött a járvány. A császári biztosok tehetetlenek voltak vele szemben. Kihalt falvakon mentek át, melyekből messzire menekült az élet. A házakban akárhányszor temetetlen halottakat láttak és kóbor ebek egy csordában garázdálkodtak a farkasokkal.

Meleg napok voltak ezek.

Then uram verejtékes arccal nézte a kocsiponyva alól, hogyan “rekesztik meg" a kemény magyar hajtők a farkascsordát s hogy mennek neki becézett baloskájukkal a fenevadaknak. És áldotta, ezerszer áldotta Then uram azt a pillanatot, mikor eszébe ötlött, hogy szilaj marhát vásárol az éhező városnak. Az eddigiek után tisztán látta, hogy ezeket a fáradalmakat más nem bírta volna ki, mint a magyar síkság őserejü szülöttei: a magyar hajtó s az ő barma.

A városok körül erős őrségek cirkáltak s feltartóztattak mindenkit. Egy nap háromszor is megállították, feltartóztatták őket s nem is akarták tovább bocsátani a menetet. Itt már a császári levél sem parancsolt. Itt csak egy ur volt: a halál.

Hanem hiába állottak eléjük a városi zsoldosok, polgári őrségek, Then uram csak egyet szólt Gergőnek, a vén hajduvezérnek, hogy itt akarják őket fogni. S Gergő bá‘ megértette. Összehujjintotta a legényeit s aztán elmondotta, hogy “becsület dolga” s erőszakkal kell magukat keresztülvágni az akadályon.

No, azoknak se kellett kétszer mondani, különösen, amikor Then uram dupla jutalmat Ígért a hajtásért!

A gulyát körülvevő városi katonáknak csak nekirohantak, kopogott a baloska a fejeken, a vérteken s a vége mindig az volt, hogy keresztülvágták magukat.

Kössnach táján a környék népe állotta útját a gulyának. Az éhség adta kezükbe a fegyvert. Elkeseredett harc támadt. A hajtők belerekedtek a vad “hozzá! hozzá!" kiáltásba, halottak is hevertek az

utón s a kétségbeeséssel küzdő nép már csaknem erőt vett rajtuk. János hadnagy baloskája rég leesett a nyeléről, úgy, hogy már jó kuruc szerszámát: dákosát húzta elő. Hanem mindez nem igen használt.

Gergő uram ekkor az utolsó taktikai fogáshoz fordult. Egyet hujjantott s a gulya közepébe szorította a lovát. Ott aztán megforgatta a feje fölött a karikást, zengett, harsogott az ostor és csípős sodra bele-belecsapott a csordába. Nem telt bele egy fél perc s már megvadulva, leszegett fejjel zudult neki a háromszáz hatalmas fehér állat a támadóknak. Úgy áttörték magukat, mint az árvíz.

Then uram most már mosolygott volna a bajusza alatt, hanem a zörgő, vadul rohanó kocsiban erre nem igen volt mód. Nem látott mást vagy egy órahosszat, mint egy magas porfelleget, melyből csak néha-néha vágódott ki egy-egy fehér ökörtest, s mögöttük vágtató, makrancos lovon pirosarcu, lobogó sörényű magyar hajtókát. A gyalogos, botos legények a három szekérre kapaszkodtak s úgy néztek vissza nagy nevetéssel.

De hiszen akármennyire tetszett is mindez Then uramnak, mikor látta, hogy órák után se lassudik az irgalmatlan rohanás, aggódni kezdett.

Uram fia! Ki és hol fogja megállítani ezt a száguldást?

S az első alkalommal, ahogy Gergő a kocsija mellé sodródott, odaszólt szaggatottan az öregnek. De az nevetve szólt vissza. Egyelőre hadd rohanjanak. Annál gyorsabban mennek. A megállításról majd gondoskodik.

Vagy két órai bőszült vágtatás után, melynek során sok községen viharzottak végig, Gergő uram jónak látta megállani. Egy kiáltására megsarkantyuzták paripájukat az összes lovaslegények s veszett iramban robogtak el a csorda mellett. Kutyáik csaholva cikkáztak körülöttük. S egyszer csak azt látta az ámuló Then uram, hogy a hajtők szembekerülve a száguldó állatáradattal, megállnak s csattogó karikásostoraikkal megtorpantják a vad tömeget. Itt-ott még ki akart törni egy-egy állat a csoportból, de a gyorslovu hajtők s a kutyák egyre szükebbre zárták a kört. Aztán elcsendesült a kurjongatás és rezgő inakkal, fújtató bordákkal állott meg a háromszáz cimeresszarvu fehér állat.

Then uram sietett is a kulaccsal, hogy minden hajtóját megkínálja. Mert hogy ilyen csodát még sohasem látott. Azok meg nagy tisztelettel ittak, ráköszöntvén Then uram fülehallatára a nagyságos Rákóczi fejedelem urra az italt.

Azon az éjszakán valahol Regensburg előtt forró láz futott végig a hadnagyon. Hiszen már ott járt, azon a vidéken, ahol szive-lelke a legszebb tavaszát hagyta. S bizony akár akarta, akár nem, ezen az éjszakán nem gondolt vissza Rákóczi szavára s a fe-34