Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-03-01 / 3. szám

szép pénzt kapott. Mivel pedig a hajtások immár hat év óta szünetelnek, ezek a hajtóut melletti legelők is szépen zsendültek s igy Then uram jó reménységgel nézett a hajtás elébe. Zacskójában csörgött a jóféle arany s mindent megfizetett. Ahol pedig mégis erőszakoskodott volna valamelyik város, hát csak fölmutatta volna a kuruckézen lévő területen Rákóczi fejedelem ur engedélyiratát, labancterületen pedig a császár sasos pecsétü pátensét, melyek szerint megengedtetik Then Mátyás norinbergi polgárnak, hogy háromszáz darab szilaj marhát megdézsmálás nélkül hajthasson ki az országból.

A terület, melyen másnap vonultak, eléggé elhagyott világ volt. A jobbágy itt-ott ugyan dolgozott, hanem vásárosokkal, utazókkal nem igen találkoztak még hires-neves Gyöngyös város körül sem. Bár ez a vidék elég messzire feküdt a kuruc csapatok vonala mögött, lakosai még sem kaptak valami nagy bátorságra, hanem inkább megmaradtak a városok falai között.

Egyre erősebben tűző nap fényében ballagott a háromszáz fehér marha a gomolygó porban s a terelő kutyák tikkadtan lógatták lihegő nyelvüket.

Déltájt az itatásnál az egyik pusztai kút mellett ugyan volt egy kis keveredés, mert néhány állat az közellévő lucernás tilalmasába tévedt, de a hajtők csakhamar eligazították azt is.

Estére Acs mellett, a Galga partján állottak meg. Eddig még semmi baj sem volt, csak János hadnagy keveselte a mérföldeket.

Másnap elérték a Duna völgyét és attól kezdve a hatalmas folyam balpartján csattogott a karikás. Erre már jóval mozgalmasabb volt a vidék. Portyázó Ocskay-huszárok bukkantak föl minduntalan. Meg-megállitották a foltot, de amikor meglátták Rákóczi kezeirását, becsülettel engedték tovább. A hadnagy egyszer csak úgy félvállról meg is kérdezte az egyik vén strázsamestert, vájjon mi igaz abból a kósza hírből, hogy Ocskay uram már nem haragszik annyira Heister Hannibálra (mivelhogy a csuda tudja, honnét, honnét nem, de a kuructáborban ilyenfajta hírek keringenek), hanem abból a vállvonásból, melyet feleletül kapott, nem lett okosabb. Igaz, hogy aggodalma sem oszlott el.

Később már egymást érték a puskaporos kuruc kocsik, Párkányban a házak ablakaiból itt-ott egy-egy sebesült vitéz feje kandikált ki, a leperzselt házak, tanyák egyre gyakoribbak lettek, de azért a háborúból tulajdonképen semmit sem láttak.

Hatodnapra a szenei határban tajtékos lovu, zöldruhás, fáradt, kuruc portyázók állították meg őket újból. Bottyán apó hadának egy messzire tévedt csapatából valók voltak. Mikor a háromszáz darab szilaj állatot meglátták s mögöttük a nagy bizalommal léptető hajtókát, valamint a békés Then uramta szemügyreveték, ugyancsak elcsodálkozának. Hogyisne! Háborúság idején nekivágni ennyi jószággal harcoló seregektől nyüzsgő vidéknek! De mikor belenéztek a fejedelem írásába, megcsóválták a fejüket s útnak eresztették őket azzal a figyelmeztetéssel, hogy a szomszéd faluban már Stahremberg császári dragonyosai tanyáznak.

János hadnagy szemébe könny szökött, mikor a vitézek eltűntek a dombhajlásban. Istenem! Hiszen az utolsó kurucok, derék, koplaló, mégis csatázó magyarok voltak, kiket még láthatott. De aztán a Máriászászlóra gondolt, összecsikoritotta a fogát s nagy durrogtatással indult el újra a folt mögött.

Éjszakára már császári birodalom területén, Marchegg mellett táboroztak anélkül, hogy egy császári katonát is láttak volna. Valami német paraszttól megtudták aztán ennek okát is. Néhány nappal ezelőtt Ocskay tót huszárregimentjének két zászlója betört birodalmi területre és szétugrasztotta a Marchegg környékén lévő labanc ezredeket. Fölégettek mindent s nagy dulás után úgy eltűntek a Kis-Kárpátok lejtőin, mint a köd. Ezért volt az a nagy elhagyottság.

Ettől kezdve azonban egyre gyakrabban ütődtek császári hadakba. Then uram most már el is dugta a fejedelem engedélyét és csak a császári iratot tartotta kezeügyében.

Florisdorfnál Then uram egy egész nap pihenőt rendelt. János hadnagy igencsak szíttá a fogát ezért a késedelemért, de mit sem tehetett ellene és keserves fohászkodással nézte, hogy Then uram behajtat Bécsbe egy és más bevásárlása miatt. No hiszen majdnem baj is lett a dologból.

A közelben táborozó rác hadak egyik csoportja nagyon megéhezett egy kis marhahúsra, hát amig tisztjeik aludtak (s bizonyára arról álmodtak, hogyan fogják megalázni a “kuruc kutyák” seregeit és hogyan viszik a leigázott országot a diadalmas imperátor lábai elé), csúszva odalopakodtak a gulya mellé s hirtelen rajtaütéssel akartak néhány darabot elhajtani. De hiszen megjárták! A kutyák ébren voltak és hangos ugatással verték fel a hajtókát. Ezek aztán — Then uram nem lévén közöttük bűvös írásával — maguk intézték el az “ebtül szakadt rác pogányok” sorsát. Egy szempillantás alatt talpon voltak s baloskáikat vadul megforgatva, “hozzá! hozzá!” kiáltással nekirugaszkodának a támadóknak. A baloska — ez a magyar pásztornak még ma is drága szerszáma ■— bizonyára jó munkát végzett, mert mire kibújt a hold a felhők mögül, újra csönd borult a vidékre. Reggel pedig az álruhás vicehadnagy jó messzire követhette szemmel a vérnyomokat, melyek a rácok menekülésének irányát jelezték.

Ettől kezdve gyorsabb menetben folytatták útjukat Linz felé. Erre már jele volt annak, hogy a birodalmi tartományok egy részében dögvész pusztít.

33