Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
ember? Még szerencséje volt, hogy háborúkban nem igen szűkölködött az a kor. Beállottak katonának. S ennél az emberanyagnál jobb katonát bizonyára nem kívánhatott hadvezér magának. Már Bocskay zsoldjába fogadja őket, majd Bethlen formál belőlük önálló seregtesteket s ettől kezdve a Zrínyiek és Rákócziak hadaiban egyaránt megtaláljuk ezt a nagyhangú, korhely, verekedő, garázda, de a csatákban s az időjárás viszontságaiban megbecsülhetetlen értékű katonaanyagot. A békés idők beálltával aztán a csatákban kitűnt hajdúkat letelepítették gazdáik s igy keletkeztek a szabad hajdú-községek és kerületek. Idővel különállóságuk is megszűnt s a magyar hajdú teljesen beleolvadt a többi szántó-vető nép közé s csak néha-néha egy-egy későbbi háborúban, valamelyik tüneményes virtus tüzében villant meg a régi hajdu-ősök vitézi vére az unokákban ... A HORTOBÁGYTÓL norinbergáig. Akkoriban még hatalmas, áradásos, nádas, zsombékos rétség terült el a Hortobágy helyén. Kerülte is ezt a világot a had. A ló, az ágyú, az ember megsüppedt volna az ingoványos talajon. Hadviselésre teljesen alkalmatlan terrénum volt az, csak aki ismerte a nádasok titkos ösvényeit, az ingovány járható utait, az merészkedett ebbe a világba. Hanem a magyarságnak mégis drága mentsvára volt ez a terület évszázadokon át. Ide menekült a magyar vagyon Debrecen környékéről, ha veszély közeledett akár innen, akár onnan. A hires debreceni szilaj gulyát, amely néha bizony az 50 ezer szarvasmarhát is elérte, ez a földdarab védte, rejtegette minden baj ellen. Ide igyekezett a nemes város főbírája Then urammal, de ide igyekezett a vicehadnagy is. Ő is velük ment, mondván, hogy a hajtők közé keveredve bizonyára bátorságosabban járhat, mint hogyha katonaképen utazik. Then uram mosolygott s megállapította magában, hogy ugyan nagy lehet az a szerelem, mely még erre is ráveszi a legényt, a főbíró pedig elismerte magában, hogy bizony ravasz ember ez a gyerekember. Mert ugyan melyik labancnak jutna eszébe, ha éppen arra vetődik majd a gulya felé, hogy a közönséges hajtők között a fejedelem hadnagya rejtőzködik. Az idő is éppen a régi hires, immár hat év óta szünetelő marhahajtások rendes indulási ideje volt. Szent Vitus napja közelgett. Ezért igyekvőnek olyan nagyon a Hortobágyra. Hát el is jutottak. Kacskaringós, kanyargós utakon értek be a rétség közepébe, mely széles, kiterjedt mezőséggé tisztult, ugyannyira, hogy ameddig a szem ellátott, dúsan zöldülő puszta képét mutatta. A szilaj gulyát Márton gazda, a vén számadó kormányozta, mint valami tényleges kiskirály. 40-50 bojtárlegénnyel. Ezek a bojtárlegények bizony csak nagynehezen nyugodtak bele a bojtári sorba, hiszen majdnem valamennyien hajtó, azaz, hogy hajdulegények voltak, kik egynéhányszor már megjárták a Duna völgyét, vagy talán a strassburgi utat is. János hadnagy holmi ravasz praktikákkal hamar megegyezett a hajduvezérrel, egy nagycsontu, lógóbajuszu, a feje két oldalán varkocsba font hajú, őszülő atyafival, aki először nem akart hinni a fülének, mikor megtudta, hogy “hajtás” lészen, holott háború vagyon. Nem is tellett bele sok idő, János hadnagy már a hajdúk ősi ruhájában ténfergett a gulya mellett. Még a paripáját is megváltoztatta. A szép vörösszinü nyeregtakaró lekerült a szürke lóról, a rézveretes nyereg és csótár helyett avult, repedezett hajtónyereg és kötélkantár került rája. Hanem azért gondolt arra a hadnagy, hogyha egyszer túl lesz már a császári birodalom határán, jó lesz a kuruc tisztigunya is s ezért a tarsoly, a sárga csizma, a szép zsinóros dolmány, egyszóval az egész mundér egy kis ládába vándorolt, a ládának pedig a cserényes szekéren igazított egy kis helyet. így várta aztán azt a néhány napot, ami még hátra volt az indulásig. Ezalatt Márton bá‘ és bojtárjai kiszakították a gulyából a háromszáz szilaj ökröt és külön foltban jártatták mindaddig, amig a nemes város tanácsa öszszetoborozta a hajtókát. Rendbejött az is nagyhamar. Végre fölvirradt Szent Vitus napja, a hajtők megérkeztek, Then uram és Gergő, a vezérhajtó, nagy körültekintéssel átvették a 300 állatot, egy idősebb, csendes ökör nyakára rákötötték a vezérkolompot, a hajtők felültek borzas, szilaj lovaikra s kurjongatás, karikások durrogása között megindították a foltot. Persze, ez a mostani indítás más volt, mint a régi, hires marhainditások, mikor gyakran húszezer szilaj ökör, bika, tulok, sőre bőgött és csörtetett s körülöttük lovas hajtők meg gyalogos botos legények cikkáztak nagy hujjogatással. Most nem ropogtak a "köpönyeges lövők” és “lódingos puskák”, nem szaladgáltak a tözsérek, komplárosok, csihések, ’köszmérek, kótyavetyések a megindult folt körül, mert hiszen ezeket az állatokat már megvásárolták, nem pedig vásárra hajtották. Legfeljebb Then uram izgett-mozgott nyugtalanul a szerkocsin, ahányszor a gulya egy-egy állata kitört a foltból és elszaladt. Hanem ezt is megszokta Then uram. Hiszen látta, hogy nincsen olyan vad bika, melyet a csatakos terelő kutyák s a marcona külsejű lovas-hajtólegények vissza ne terelnének. Hajnalban indultak, déltájt Füred mellett átusztattak a Tiszán s estére Füzesabony határában állították meg éjszakára a vonulást. A régi hajtóutak mellett a városok maguk igyekeztek legelőt rendelkezésre bocsátani az arra hajtott gulyáknak, mert hiszen a legelők után az illető város 32
