Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-03-01 / 3. szám

Gyula diák: RÁKÓCZI HADNAGYA — KISREGÉNY — — Folytatás — A “HAJTÁS” ÉS A “HAJTÓ”. Vajmi kevés ember tudja már manapság, milyen hatalmas szerepet vitt a nagy magyar rónaság év­századok során Európa élelmezésében. Pedig érdemes ezzel a kérdéssel foglalkozni. Kettőt tanulhatunk meg belőle. Először megismerkedünk azzal a hallatlanul szívós magyar őserővel és kitartással, mely érthetővé teszi a magyarság fennmaradását a lefolyt ezer év országpusztitó tombolásai után is, másrészt meg vakító éles képet kaphatunk arról, hogyan fojtotta meg az osztrák politika Magyarország gazdaságát. Ebből az utóbbi szempontból különösen szomorúak, mondhatni, tragikusak a magyar állattenyésztésnek ezek a fejezetei. Amit a tatár- és török-dulás nem tudott elpusz­títani, mert hiszen vész közeledtére az Alföld nomád baromtenyésztő magyarsága megvonult a lápok, zsom­­békok, rétségek mélyén, azt három évszázad alatt tel­jesen tönkretette a bécsi udvari kancellária rendelet­halmaza, kapzsi politikája. Pedig óriási gazdagságról volt itt szó! Példátlan értékekről. Különösen a XV. és XVI. században. A XVII. században ugyan már majdnem teljesen tönk­remegy az állattenyésztés, de a XVIII. század elején még egyszer, mintha felkönyökölne a haldokló magyar ősfoglalkozás, az ázsiai őserő még egyszer feltápász­­kodik, de az újabb rendelettömeg teljesen megfojtja. Joggal mondhatjuk, hogy ezekben a századokban a magyar rónaság Európa husoskamrája volt. Debre­cennek és Kecskemét városának óriási szilaj gulyái voltak, melyek istállót nem ismertek, hanem kint éltek télen-nyáron át a szabad ég alatt. Néhány egykorú adat talán teljesen megvilágítja előttünk a magyar állattenyésztés világraszóló szerepét. A XVI. század egyes reánk maradt kimutatásai szerint évente mintegy 70 ever szilaj marhát hajtottak föl a norinbergi vá­sárra. Augsburg, Regensburg, Ulm, Strassburg, Mün­chen és a többi birodalmi város mind magyar alföldi marhával élt. Ugyanennyi kelt el a hires bécsi vásá­rokon. Debrecen, Szeged, Kecskemét városok szilaj gulyái a XVI. és XVII. században meghaladták a 30-40.00 darabot. Ebből a nagy virágzásból keletkezett a hires magyar marhahajtás. A hatalmas erejű, szívós magyar állatok lábon jutottak el Strassburgig és Mantunáig. Melyik fajta jószág birta volna ki saját lábán ezeket a szörnyű utakat? S hol van az az emberfaj, mely ugyancsak annyira szívós lett volna, hogy állatait ilyen utakra hajtsa? Ezt megint csak magyar ember, a magyar hajtó tudta megtenni. Igen, a magyar hajtó! Álljunk meg egy percre ennél a kiveszett magyar embertípusnál. A magyar hajtó a XVI. század végén, a marhaj­tások megindulásakor kezd szerepelni s az évtizedek folyamán át lassan-lassan jellegzetesebben válik ki minden más foglalkozási ágból. A németek "Heydo”­­ként, majd “Haydugg”-ként ismerik és szörnyű tisz­telettel viseltetnek a keményöklü, mindenkor harcra kész legények iránt. Bizonyára néminemű okaik is voltak e tisztelet kialakulására. A császári rendeletek, pátensek, vámok, harminca­dok, felpénzek azonban a hires magyar állattenyész­téssel egyidejűleg lassan-lassan megölték ezt a gyö­nyörű embertípust is. A marhahajtások csökkenésével a hajtők vagy hajdúk mindinkább vesztették kenyerü­ket s másutt keresték azt. Mire lehet alkalmas egy félvad természetű, kőkemény izomzatú, kötélidegü — Elhallgass már —■ rivalt rá az ura, — mert úgy szájon törüllek, minden fogad lenyeled. Nézze meg az ember! Nem látod, hogy az egész világ tele van tanyával. Azoknak jó, neked nem jó? Hát a többi, aki odaki lakik, tán mind azon jajgat, hogy mán nem lehet pletykálni, meg cifrálkodni, mint a debellának! Eh, nem számos az, hogy te mit mondasz. Abbul a kis fődbül soha ki nem vájnál hatszáz pengőt, ha idebe lakunk a városba, de ha ott leszünk, osztán nem kell semmire köteni, nem kell időt vesztegetni a jövés­menéssel, a körmömmel kivájom belőle a hatszáz pengőt. — Mire az a pénz? Hát ne vedd fel! Minek épí­tesz ott a világ végin tanyát. Már az egész családját tönkre teszi a pénz miatt... Hogy annak a minisz­ternek nincs annyi esze, hogy megparancsolja, hogy ki ne menjen a főd népe a tanyákra, mert semmi se lesz belőlük, csak olyanok, mint a réti farkasok, akiknek nincs se országa, se hazája. — Ne karatyolj már — kiáltott mérgesen az em­ber. — Még egy szót szólj, tőkére teszem a fejed! Megyünk ki a tanyára! Punktum! Evvel sarkon fordult és bement a szobába. Az asszonyka lefojtotta a sírását és szivdobbanás­­sal hallotta, hogy vágja az ura a lehúzott csizmát a kályhasarokba. Leborult a konyhaszekrényére s úgy elsiratta magát, mint akit temetni visznek ki a tanyára. 31

Next

/
Thumbnails
Contents