Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-03-01 / 3. szám

van a fődjén; éngem nem csúfolnak több idén, hogy innen kell kimennem a szántásra.

— Hát eriggy ki, nem sírok utánad — kiabált be nagyobb bátorsággal kívülről az asszony. —• Én nem akarok elevenen eltemetkezni.-— De a szádba van az ize a pletykának! — mondta az ura. — Mán csak azir is ki kell menni, hogy ne pletykálj annyit.

Az asszony leült a tűzhely mellett a kisszékre s egy kis fehér porcellán-csuporban tejet vett kézbe; csendesen enni kezdett. Az ura szavára elkeseredett a szive s könnye fakadt. A kövér könnycseppek leperdültek az arcán és a tejbe peregtek.

■— Én pletykálok valaha — mondta s elfúlt torkán alig jött ki a hang.

— Hát akkor mir nem akarsz kijönni a tanyára.

— Mer nem akarok! — csattant fel az asszony.

— Nem azir adott engem férhe az én édesanyám, hogy esztendőre mán tanyára vigyenek, hanem azir, hogy éljek!

— Mit búsulsz. Lesz ott elég örömed! ... Ott lesz nekem a lu, neked a tehén... Lesz disznó is. Tyuk is.

Elhallgatott s a csámcsogásán érzett a nagy jóiz, ahogy elképzeli a szép jövőt.

— Osztán lesz mán gyerek is, ha nem hazuttál!

— folytatta a férj. ■— Mi? Mit csipogsz?!

— Meg is halhatok én odakinn, mire orvos lát engem!

— Orvos! ■— mordult fel az ember, ■— nem vagy te személy, hogy orvos kelljen hozzád! Bába nem is jó?

— A sincs ott.

— Ne szájongj! Csobaszáju Rácz Lukácsné érti azt a mesterséget. Azok is kint laknak a Vasaskutlaposon.

— Hun van az a mi fődünkhő!

— Hát majd ott tartom neked az ólba a bécsi doktort! De kényes lettél.

Az asszony letörülte a könnyeit, azután megpróbált tovább enni, de a tej nem folyt le a torkán.

Az ember bent az asztalnál nem evett tovább, de ülve maradt a sötétben s gondolkodott.

— A Gyalpáron jó vályognak való agyagfőd van. Ott mi ketten kihányjuk magunk a vályogot.

— Mán nincsen cigány?

— Á, nem látja ott senki, magunknak csináljuk.

— Jó élet lesz a — pityergett az asszony. — Ott mán igazán, hogy vályogvető cigány lesz belőlünk. Ilyen életre szánt engem az én egy anyám.

— Hát milyenre?

— Hogy én sose lássak mán azután egyebet, csak a nagy eget, meg a nagy sárt. .. Hogy én mán ki legyek csapva a nyájba, mint a malac ... Azt is ef fogom felejteni, amit tudok,nemhogy újat hallanék a világba ... Kár vót akkor énnekem olvasni tanulni,

ha mán ezután nem látok más betűt, csak ki a tehenem farkára van ütve... Jóra nevelem a gyerekemet, anynyit mondhatok neki, mint a csirkének. Iskolát se fog látni az én gyermekem, ha az Isten megvér vele ...

— Ne szipogj mán, mer odatörülök.. . Iskolát. Min jár az esze. Arra kell nekem, hogy a tanító verje a gyerekemet. Ne félj, lesz elég szükség rá, ha tizenkettő lesz is. A tanyán mindnek van helye.

— Tudom. Olyanok lesznek, mint a hornyuk. Ha bejönnek a városba, csak ellátják a szájukat.

— Annál jobb, legalább somolyognak, mint a rudas ökör.

— Igen, majd nevet rajtuk a városbeli, még az is, akinek egy csepp esze sincs.

Elhallgattak. Az asszony a kistányérba öntötte a maradék tejet s a macska boldogan kezdte szürcsölni.

— Én nem bánom, én nem megyek — tört ki aztán.

Hosszú csönd volt. Akkor felállott odabenn az ember és nehéz, toppanó lépteivel kijött az ajtóba. A mécsvilágon még sötétebbnek látszott fiatal fekete kun képe.

— Hát mibajod mégis, te suliguli nagy szamár — mondta a maga módján tréfálkozva.

Az asszony felpillantott rá, s elfordult:

— Nem tudlak ugy-e itthon tartani vasárnap, mégy a Körbe. Meg kuglizni, meg iszogatni, meg politikázni. Majd onnan nem tóm hová jársz.

Az ember elmosolyodott.

— Felülök a lura, osztán majd elmegyek hun ehhe, hun ahho.

Az asszonynak újra elfacsarodott a szive.

— Csak énnekem kell otthon raboskodni. Jó a férfinak!

— Hát!... még menyecskézni is lehet, ha kedvem szottyan .. .

— De hun veszek én csak kávét is, meg cukrot, meg rizskását.

— Eszünk habartlét, meg kölest.

Az asszony sűrűn törülgette könnyeit.

— Meg honnan tudom én ott, mi a divat?

— Nojsz ott az a divat, ami van. Meg lehetsz ott takarosán rongyba is.

—• Meg, magamba. Még vaskonyha se lesz tudom.

— Jobb a szabad tűzhely, bográcsétel a legjobb

étel.

— Jaj teiemtőistenem — tört ki jajveszékelve az asszony, — gulyásné lesz énbelőlem!

Felállott s két tenyerébe tapasztva az arcát, úgy jajongott, mint a halottsirató.

— Erre neveltek, erre tanítottak, erre szántak — tördelte jajszóval, — hogy pusztai piszkos legyen belőlem! Jaj Istenem, Istenem, édes egy gyerekem! Kondásfiu lesz az én gyerekemből.

30