Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
KI A TANYÁRA! Irta: Móricz Zsigmond Besötétedett s Lukács nehéz, csámpás léptekkel jött be az ólból. Tera éppen elszürte a tejet s orrára ütött a nyávogó macskának. A kis állat furcsán hőkölt vissza a tűzhely alá s a fiatalasszony nagyot kacagott rajta. Ahogy felállott guggoltából s az első szoba felé sietett, csaknem beleütődött az urába, aki éppen belépett kívülről. — No — mordult egyet Lukács. Az asszonyka sietett félrehuzódni, mert a gazdának igen goromba, kemény keze volt. Meg mindig kedve lett vón nevetni a macskán, de félt az embertől, hogy még rászól. Lukács bement a hátulsó házba s leült az asztal mellé. Letette félöklét az asztalra, másik kezét a térdén nyugtatta s úgy megült maga elé meredve, mintha a saját hetvenesztendős nagyapja volna. A menyecske észrevette, hogy az ura nem mozog, mert máskor az volt a szokása, hogy legelébb is a csizmát rúgta le a lábáról, de most talán éhes, várja a vacsorát. Sietett hát a köcsög aludttejjel s a fél kenyeret is levette a tálasról, odarakta az ura elé az asztalra. Lukács sokáig meg se mozdult, csak bámult maga elé. A kalapja le volt huzva a homlokába s úgy ült, mint egy vad. Aztán mintha magától mozdult volna a keze, fogta a csuprot, fakanalat s elkezdett enni. — Gyújtsak lámpát ? kérdezte az asszony. — No. Még mit *— morgott Lukács s tovább evett. A sötét szobában csak alig lehetett megkülönböztetni egymástól a tárgyakat. Tera elszánta magát, hogy meggyujtja legalább az olajmécsest. Egy szál gyufa elaludt, mire ijedten megállóit s várta, hogy az ura rákiált. De Lukács, ámbár megfigyelte az ügyetlen tékozlást, most nem szólt. Ettől az asszony még inkább bátrabb lett s a gyenge mécsesfénynél elkezdett a macskával játszani. — No, csak hajrá! -— rivalt rá bentről az ura, megvalósul-e. Amilyen az is, hogy olvasóink újabb ötleteit kérjük e tudományos fölfödözésünkhöz. További kutatásimról és leereszkedő jóindulatomról biztosítva szerkesztőket és olvasókat, maradok, aki voltam, a nagy Suméri és Sumákossi Ocsu Balambér de genere MU, szabadalmazott nyelvhasonlitó. (Jutányosán házhoz is nyelvhasonlitok, hazafias közmegelégedésre). megsokallva a feleség lármáját. — Add ide a fakulát. De szilajon! Az asszony fogta a fanyelű kisbicskát, amely a konyhaasztalon volt s szaladt be vele az urához, aki nem tudott jóízűen enni, csak ha azzal vágott magának falatot a kenyérből. Megállóit az asztal sarkánál, mint az ember tisztességtudó, alárendelt társa, aki boldog, ha csak láthatja is a gazdáját s nézte, hogy eszik az ura. Azt érdemes vöt nézni, mert Lukács egy ételen félkenyeret megeszik. — No, szegeletre gyüttem mán a takarékkal — szólt a gazda. — Ugyan mifelől! — csudálkozott el az asszony, akit az ura sose szokott beavatni a dolgaiba. — Majd a magunk szegénységin leszünk mán — szólt az ember titokzatos önérzettel. — Hogy? — Még ijen jó napom nem vót, mint ma, mióta két ágra szakattam. Mán letették a betűt az én javamra. Az asszony egyre jobban csudálkozott, nem is sejtette, hogy az ura valamiben sántikál. — Nem vetek neki egy hetet, megyünk ki a tanyára. — Miféle tanyára? — Magunkéba. Terával megfordult a ház. — Csak tán nem! — mondta csendesen, ijedten. Lukács nem méltatta rá, hogy bizonyítsa. — Á, nincsen abbul semmi! — biztatta magát Tera. — Nincsen! Ha én mondom, hogy van, ne tudj akkor se köpni, se nyelni! — Hát mi van? Hogy van! Hát beszélj! — Megyünk a magunk tanyájára, oszt kivan. A takarék megád hatszáz pengőt, megépítjük a tanyát, oszt akkor Isten álgya a lapos várost!-— Én bizony nem megyek. Ha te akarsz, eredj, én nem megyek a tanyára. — Ne tempózz, mint a hasadt fazék! — vetette oda foghegyről az ember. — Nem biz én! •— Nem? —■ Nem én.-— Osztán mir nem? ■— Én nem megyek a tanyára, én nem megyek ki a világból. Fiatal vagyok én még: akarok én még emberhez is szólani! Sarkon fordult s kiment a konyhába. Lukács csak evett tovább, csendesen kérődzve, komoran, mint a bika. — A főd nipe mind oda számit, ki a tanyára. A kevi utón mán alig lakik benn valaki, mindenki odaki 29
