Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-03-01 / 3. szám
Lelki szemei előtt megjelent a szélmalom újjáépítése, ahol majd bizonyára nekigyürközhet megint, noha már tizenegy éves s hatalmas izomzata se az, ami volt valamikor. De amikor a zöld zászlót látták lengedezni s az ágyút hallották dörögni — hétszer egymás után — és Napóleon dicsérő beszédét, gratulációit fogadták — kezdték elhinni, hogy valóban nagy győzelmet arattak. A csatában elesett állatokat ünnepélyesen elföldelték. Boxoló és Lóhere húzták a Szent Mihály-lovául szolgáló szekeret s a gyászmenet élén Napóleon döcögött. Két teljes napig ünnepeltek. Volt nóta, szónoklat, díszlövés és speciális ajándékképpen minden állatnak egyegy almát adtak, két uncia buzaszemet minden szárnyasnak s három darab kétszersültet minden kutyának. Majd kijelentették, hogy ezt a csatát a Szélmalom Csatájának fogják elkeresztelni és hogy Napóleon egy újabb érdemrendet alapított, a Zöld Lobogó Rendjét s annak legelső kitüntetését saját magának adományozta. Az általános öröm mámorban a hamis bankjegyekről el is feledkeztek. Az ünneplés után pár nappal a disznók egy láda whyskit találtak a farmház pincéjébe. Valahogyan nem vették észre, amikor a házat elfoglalták. Ezen az éjjelen a farmházból vidám énekszó szűrődött ki s általános meglepetéssel ismertek rá Anglia Barmainak dallamára. Körülbelül fél-kilenc után, Napóleon megjelent az ajtóban Mr. Jones behorpadt cilinder kalapjában, s miután szélsebesen körülvágtázta az udvart, ismét eltűnt a szemük elől. De reggel szokatlanul mély csendbe burkolódzott az egész farmház. Egyetlen disznó se mutatkozott Úgy kilenc felé járhatott az idő, amikor Visító előkerült. Lassan és igen le verten botorkált az állatok felé, a farka bágyadtan lógott s az egész disznót valami beteges fáradtság jellemezte. Összeparancsolta az állatokat s közölte velük, hogy egy szörnyű hirt kell tudtukra adnia: Napóleon Elvtárs haldoklik! Az állatok felzokogtak. A farmház köré szénát szórtak a földre s az állatok lábújhegyen közlekedtek. Könnyes szemmel kérdezgették egymást, hogy mit fognak majd csinálni a Vezér nélkül. Majd hiresztelni kezdték, hogy Gömböcnék mégis csak sikerült mérget csempésznie Napóleon ételébe. Tizenegykor Visító újra megjelent. Napóleon utolsó üzenetét hozta, utolsó ünnepélyes rendeletét: Halállal lakoljon, ki szeszes italt iszik! Estére kelve azonban Napóleon valamivel jobban lett, s másnap reggelre Visító már a gyógyulás biztos reményéről beszélt. Ugyanaznap estéjén Napóleon munkához látott s másnap utasította Whympert, hogy vásároljon Willingtonban pár szakkönyvet a sörfőzésről és desztillálásról. Egy héttel később újabb rendelet jött: a gyümölcsös mögötti kis kérődző-legelőt fel kell szántani, mert nagyon nagy szükség van arra, hogy fiatal fűmag kerüljön a kivénült helyére. De aztán hamarosan kiderült a turpiság: árpával vetették be! Ugyanebben az időben egy olyan különös esemény történt, amit csak nagyon kevesen értettek meg az állatok közül. Egy éjszaka, úgy tizenegy óra körül, szörnyű reccsenésre ébredtek az állatok, s rohantak ki az istállóból. Éppen telihold volt. A nagy szárító ama végébén, ahol a Hét Parancsolat volt a falára pingálva, egy létra hevert derékba törve. A létra mellett Visító hevert öntudatát vesztve, odább egy viharlámpa, meszelő és egy felborult fehér festékes kanna. A kutyák rögtön körülfogták Visítót, s mihelyt magához tért, visszakisérték a farmházba. Az állatoknak fogalmuk se volt, hogy mi történt, kivéve az öreg Benjámint, ki hosszú fejével sokatmondóan integetett, noha egy mukkot se szólt. Néhány nappal később Muriel átolvasta a Hét Parancsolatot és meglepetve vette tudomásul, hogy eggyel több parancsolat van megint, amire tévesen emlékeznek a farm lakói. Azt gondolták ugyanis, hogy az Ötödik Parancsolat igy hangzik: “Állat nem fogyaszthat alkoholt!” — Pedig dehogy. Kiderült, hogy a parancsolat két utolsó szava valahogyan kiesett az emlékezetükből. A parancsolat ugyanis így szólt: ‘Állat nem fogyaszthat alkoholt mértéken felül!” A SZENVEDÉLYES DETEKTIVREGÉNY OLVASÓ Edgar Wallace, a híres detektívregényiró, utazása közben Párizsba érkezett. Amikor a hordár feltette poggyászát a kocsira és megkapta borravalóját levette a sapkáját és így szólt: — Köszönöm szépen, monsieur Wallace! —■ Honnan ismer maga engem? — kérdezte meglepetve az író. — Elolvastam az összes regényeit és megtanultam belőlük, hogy mindent megfigyeljek és a látottakból levonjam a következtetést. Már most, tetszik látni, benne volt az újságokban, hogy Wallace úr Párizsba érkezik. Amint kiszállt a vonatból, azonnal megláttam, hogy tipikus angol, mert rövid pipát szív. — És ez az egész, amiről megismert? — Nem, nemcsak ez — felelte a hordár. — A bőröndjén rajta van a névjegye. 16
