Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)
1970-01-01 / 1. szám
A VÉLETLEN (Négy ur beszélget. Négy derűs, jólszituált, enyhén kopaszodó ur. A véletlenről beszélnek, amely többé-kevésbé minden ember életében szerepet játszik. Mindegyikőjüknek el kell mondani egy olyan véletlent, amely életére döntő befolyással volt.) — Én — kezdte a kis, fekete, cigányképü (az Első Hazai Ingatlanértékesítő Bank Rt. elnök-vezérigazgatója) 1914 julius 15-én délelőtt 11 óra 25 perckor megálltam séta közben a Vámház körút egyik kirakata előtt. Bőven volt időm: aznap délelőtt 10 órától kezdve körülbelül fél esztendő. Délelőtt 10 órakor jelentem meg nagybátyám ajánlólevelével a Családi Bank Mihalusz nevű igazgatójánál, aki tudomásomra hozta, hogy január előtt nincs felvétel. Én ugyanis tisztviselő szerettem volna lenni a Családi Bankban. Mint pontos ember, elővettem előjegyzési naptáramat és láttam, hogy január 1 ünnep. Ezért január másodikára bejegyeztem: “Családi Bank, felvétel” és lementem sétálni. így kerültem a Vámház körútra és igy álltam meg az előtt a parcellázási iroda előtt, amelynek kirakatában egy dombornyomásu kies táj, ajtajában pedig egy ugyancsak eléggé domború, de kevésbé kies férfi állt. Az utóbbi mellényben. Gyönyörködni kezdtem benne. A tájban. •— Mit csinál, fiatalember, errefelé? — kérdezte ő. — Sétálgatok — feleltem én. — Tehát ráér? — Tehát ráérek. ■— Nem volna kedve néhány hónapra belépni ebbe az irodába, kisegítőnek? Ilyenkor, nyáron mindig nagy a forgalom és megjegyezni kívánom, hogy egy ilyen parcellázás igen érdekes és roppant sokoldalú tevékenység. Elővettem előjegyzési naptáramat. — Itt — mondtam elgondolkozva -— január másodikára van egy bejegyzésem. Akkor kell belépnem a Család Bankba. De addig beléphetek önhöz. Beléptem. Augusztusban kitört a világháború. Szeptemberben főnökömnek be kellett vonulnia (én rövidlátó voltam, engem itthonhagytak). Decemberben hősi halált halt és az iroda, amely egyszerre remekül kezdett menni, a nyakamba szakadt. Azt hiszem, azt mindnyájan tudjátok, hogy ebből az irodából nőtt ki az Első Hazai. Ki tudja, ha aznap délelőtt nem vetődöm el a Vámház körútra ... Maga elé nézett, őszintén magába mélyedő nézéssel. — Talán nem tör ki a világháború — mondta a soronkövetkező második, a cinikus és mindig elegáns nőgyógyász. ❖ — Én — folytatta rögtön azután, miközben lágy és kékesen csillogó bajuszát szeretettel simította végig — nem veszek részt ebben a vitában, mert profi vagyok ezen a téren. Az én életemben a véletlenek olyan tömegével jelentkeztek, hogy képtelen vagyok egyet kikapni közülük, mint olyat, amelyik sorsdöntő volt életemre. Képzeljétek, az is csak a véletlenen múlt, hogy nem engem vezet holnapután oltárhoz a belvárosi plébániatemplomban a kis Szilágyi Pista, aki véletlenül unokahugomat, Klárit veszi feleségül és az is csak véletlen, hogy nem vagyok ugyanezen az esküvőn, amelyen násznagy leszek, koszorúslány. Magda helyett. Édesanyám ugyanis halálosan szerelmes volt édesapám bátyjába, aki viszont az ő legjobb barátnőjének udvarolt, mig apám anyám szerencsétlenül járt húgának volt a vőlegénye. Képzeljétek: ha apám bátyja veszi el anyámat, ma én vagyok Klári, ha pedig apám Olgát, anyám barátnőjét, ma én vagyok Magda és a két lány a násznagy az én holnaputáni esküvőmön. Nem is jó ebbe belegondolni. — Nem — mondta a harmadik, aki eddig gondolkozhatott a maga véletlenjén. ❖ — Én ezzel szemben a legalkalmasabb vagyok a véletlen dicsőítésére, hiszen véletlennek köszönhetem egész vagyonomat. Tudjátok, hogy családom egyike volt a békebeli Magyarország leghirhedtebben marakodó famíliájának. Apámnak két testvére volt, de én egyiket sem ismertem egész jogászkoromig, úgy haragudtak egymásra, hogy valamennyi külön ügyvédet, külön dossziét és külön epehólyagot tartott a másik kettő ellen. Pedig később jó lett volna az ismeretség, mi teljesen elszegényedtünk, ők viszont kőgazdagok voltak. Ilyen előzmények után történt, hogy egyszer, a bécsi gyors egyik fülkéjében összekerültem egy kellemetlen, nagyképü, mérges öregemberrel. Mondanom sem kell, hogy a nagybátyám volt... — Akinek te ismeretlenül megtetszettél, szívességeket tettél, ablakot segítettél becsukni, csomagot leszedni, amiért a végén úgy megszeretett, hogy mikor megtudta, ki vagy, örökbefogadott és rád hagyta vagyonát. — Én a legerélyesebben összetűztem az öreg mókussal, annyira, hogy a végén majdnem összepofozkodtunk. Az volt a legutolsó, erre határozottan emlékezem, hogy ezt vágtam felé: “Magánál undokabb öregembert még nem szült e század!” Mire váratlanul belépett a folyosóról egy másik öregember, aki eddig csendes kuncogással hallgatta üvöltésnek is beillő párbeszédünket, szó nélkül keblére ölelt és azt mondta: “Derék fiú vagy, igazad van, mi a neved?” Ez volt a másik nagybátyám. Az, aki a vagyont hagyta rám. 38
