Kárpát, 1970 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1970-01-01 / 1. szám

—' Hát ez komoly heppiend — bólintott a soron­­következő utolsó, — de ilyen derűs történettel én nem szolgálhatok. ❖ — Én — mondta meghatott hangon — ezelőtt pontosan nyolc évvel, junius közepe táján egyik dél­után az Andrássy ut és a Vilmos császár ut sarkán vártam barátunkat, Tivadart. Ott álldogáltam a vil­lamos megállója, a kis újságos bódé mellett. Egyszer csak, mintha az égből libbent volna mellém, halkan és finoman egy édes és szőke angyal lépett a meg­állóhoz: Éva, Tivadar halálos szerelme. Ő nem ismert engem, de én, aki rengetegszer láttam őket összesi­mulva, kettesben, annál jobban ismertem őt. Ni, gon­doltam magamban, milyen érdekes véletlen és hogy meg lesz lepődve Tivadar, ha azalatt megérkezik, mialatt még nem jön a kislány villamosa. Mert meg voltam győződve, hogy villamosra vár. Hát nem arra várt, Lippay Istire várt, de ez csak később sült ki. Hogy randevú van a dologban, csak akkor kezdtem sejteni, mikor már a második ötös és harmadik negy­venkilences ment el az orrunk előtt. És akkor gondol­kozni kezdtem. Tivadarra nem vár, az bizonyos. Ezt kizárta az az ügy, amely miatt én vártam Tivadarra. A kislány nem is tudhatja, hogy Tivadar ide fog jönni. Tehát más férfira vár! És előfordulhat, hogy pont mikor Tivadar megér­kezik, toppan ide, esetleg pont ugyanazzal a villa­mossal a másik is. “Mi lesz itt", futott át hátamon a hideg és mit szól majd az esethez Tivadar, aki halálosan szerelmes ebbe a kis hűtlen kígyóba? Szörnyen gonosz és buta véletlen ez. Ebben a pillanatban kitűnő ötletem támadt. — Bocsásson meg -— léptem oda a hölgyhöz, — hogy ismeretlenül szólítom meg, de a maga érdekében teszem Éva. Magának azonnal el kell távoznia innét. — Miért? —- kérdezte önkéntelenül is kerekre tágult szemmel. — Mert minden pillanatban itt lehet Tivadar, lehet hogy ott. azzal a villamossal jön is már és akkor magának meg kell magyaráznia, kire és miért várt ennyi ideig. — Dehát... — kezdett tiltakozni, miközben a túlsó oldalra villant a szeme, ahol Lippay Isti köze­ledett hóditóan előkelő, porcellánnadrágba bujtatott léptekkel. — Én — ropogtattam meg a szót szinte szug­­gesztiv erővel — csak figyelmeztetni akartam magát. Tivadarnak tizenkét perce itt kellene lennie. Drámai volt a pillanat. A hölgy, ezzel tartozom Lippay Isti reputációjának, lángoló pillantást dobott a Bazilika felé, melynek irányából közelgett a hóditó porcellánnadrág, aztán egy szorongó pillantást az egyre fenyegetőbben csengető negyvenkilencesre, az­tán elrohant. Másfél perc múlva, szinte Istivel ugyanazon a pillanatban, sürü bocsánatkérések közt, befutott Ti­vadar. Tehát gratulálhattam önmagámnak: logikám ki­tűnő volt. És gratulálhattam kitűnő tapintatomért is, amellyel sikerült szerencsétlen, hőn szeretett barátom feje fölül elhárítanom egy gonosz és buta véletlen kö vetkezm ény eit. ❖ A cigányképü, aki eddig izgatottan várta a tör­ténet végét, most kétségbeesetten hajolt előre. — De hiszen ez nem jó történet. Ezt legfeljebb Tivadar mesélhette volna el. Nekünk olyan véletlenre van szükségünk, mely a te életedre volt döntő be­folyással. Egy buta véletlenre, mely egész életedet más alapokra fektette, más irányba sodorta. Gondol­kozz. Ilyen nem történt veled?-— De igen — hajtotta le fejét a harmadik meg­adón. — Feleségül vettem Évát. A póruljárt színigazgató Emile Celly (1853-1910) párizsi színigazgató és színművésszel történt meg ezt a jóizü eset. Egyik színésze egyszer előleget kért tőle, amelyet azonban ő megtagadott. Este azután a színész furcsa módon állt bosszút az igazgatóján. A színdarabban, melyet este játszottak, a színigazgatónak pisztollyal agyon kellett lőnie a színészt. A pisztoly azonban csütörtö­köt mondott és igy, hogy a darab sikerét ne kockáz­tassa, rögtönzött beszédben párbajra szólította a szí­nészt. Megkezdődött a párviadal, amely azonban a közönségnek derűs perceket szerzett, mert a színész sehogysem akart meghalni. Vagy tízszer csaptak ösz­­sze és az igazgató az elfojtott dühtől szinte reszkető hangon súgta oda a színésznek: — Haljon meq már, a teremtésit! A színész hidegvérrel, szintén suttogó hangon csak ennyit felelt:-— Előbb adjon előleqet! A közönségnek természetesen nem volt szabad ezt észrevennie és igy a viadal tovább folyt. A színész igazgatója kezéből kirántotta a kardot és a kulisszák mögé dobta, mire az igazgató egy székkel támadt neki. A rája mért csapásokat a színész most is ügyesen ki­védte és csakhamar a szék is a kulisszák mögé repült. A közönség csak úgy dőlt a kacagástól és az igazgató, amikor látta, hogy a kívánt előleg megadása nélkül sohasem fogja megölni partnerét, végre is megígérte, hogy ad előleget. Egy markirozott ökölcsapástól az­után a színész végre elterült a színpadon és meghalt. 39

Next

/
Thumbnails
Contents